Tűzijáték Istvánnak

Gyerekkoromban augusztus 20-a egy ideig program volt. Négyen - anya, apa, húgom és én - lelkesen indultunk neki, hogy a Batthyány térről nézzük a tűzijátékot. Nem volt még akkor ekkora show, mint most, de akkoriban ez számított az „éves nagy attrakciónak”. Leültünk a rakpartra, néztük, ahogy felvillan az ég, aztán hazazötyögtünk a HÉV-en a tömeggel. Minden évben ugyanaz a forgatókönyv. A legélesebb emlékem az egyik évről: a húgom egész este kavicsokat gyűjtött, és azokat dobálta a Dunába. Egyetlen pillantást sem vetett az égre. Nem érdekelte a tűzijáték, csak a saját játéka.

Ahogy nőttem, a tűzijáték is változott körülöttem - legalábbis a helyszín, ahonnan néztem. Gimnazista koromban már nem a szüleimmel mentem, hanem barátokkal. Felcipeltünk egy üveg bort a Várba, és onnan figyeltük, ahogy a fények szétrobbannak a Duna felett. Akkor még az egész egyfajta romantikát hordozott: a nyár utolsó napjai, szabadság, nevetés, éjszakába nyúló beszélgetések.

Később a volt férjemmel a Madách téri irodaház ablakából néztük. Sokkal kényelmesebb volt, mint a rakparton tolongani, mégis… valahogy üresebb. Már nem kavicsdobálás vagy szabadság-illat lengte körbe, hanem inkább a „letudtuk ezt is” érzés.

Az utolsó nagy tűzijátékom pedig egy budai ismerősöm lakásában volt. Szép panoráma, pohár pezsgő a kézben, minden adott volt ahhoz, hogy különleges legyen. Mégis, csak azon gondolkodtam: mit keresek én itt? Miért kell minden évben megnézni, hogy az égbe lőtt pénz színes csíkokat húz a Duna fölé?

Ma már évről évre egyre unalmasabb. Ugyanaz a koreográfia: az emberek tolonganak, mintha valami egyedi, soha vissza nem térő csoda készülne az égen - miközben pontosan tudjuk, hogy ugyanezt láttuk tavaly, tíz éve, negyven éve is, csak akkor olcsóbban. A hírekben előre megvan a menetrend: „vajon idén elmarad-e az időjárás miatt?”, „szegény kutyák”, „másnap hány tonna szemetet kell összeszedni a rakpartról?”. És közben az ember azon gondolkodik: miért is jó ez? Hogy egy napra megkapjuk a kenyeret és a cirkuszt?

Valójában már nem érzek benne semmi ünnepit. Csak zaj, tömeg és újrajátszott jelenetek. Valami közben eltűnt belőle - az a gyerekkori élmény, amikor még családi program volt, egy kis varázslat a nyár végén. Most már inkább csak szokás. Évek óta nem nézek tévét, nem követem a hivatalos közvetítéseket. Mégis tudom, mi történik, mert mindig ugyanaz történik. Az események csak ismétlődnek, mintha végtelenített filmben élnénk: egyszer Szent István, máskor a forradalom, majd az ’56-os megemlékezés - ugyanaz a beszéd, ugyanaz a műsorvezető-hang, ugyanaz a „méltó keretek között”. És közben a világban is mintha minden ismétlődne: újabb háborúk, újabb idióta vezetők, újabb katasztrófák, amikről már tudjuk, hogy nem az utolsók lesznek. Ha minden ismétlődik, miért kellene úgy tennem, mintha ez most kivételes volna? 

Aztán eszembe jut: általános iskola, felső tagozat, első történelemórám. A tanár bejött, letette a naplót az asztalra, körbenézett, és azt mondta:

– „Historia est magistra vitae”, ami magyarul azt jelenti, hogy "a történelem az élet tanítómestere".

Én meg felírtam a füzetem elejére, díszes betűkkel. Tetszett a mondat. Volt benne valami ünnepélyes, valami örökkévaló. 

Később elérkeztünk a tananyagban Szent Istvánhoz.

A tanár azt mondta, ő volt az államalapító. A nagy király. Aki megkeresztelte a népet, rendet tett, és azóta mi is itt vagyunk, magyarok, egy országban, keresztényként, rendesen. Én akkor még nem kérdeztem vissza. Csak lerajzoltam a koronát, meg a jogart, ahogy kell.

Aztán teltek az évek, és István nem tűnt el. Minden évben visszajött - de már nem a tankönyvből, hanem a tévéből. Augusztus 20-án. Ott volt az összes csatornán, a bazilika előtt, a nemzeti színű fényjátékokban, a szónoklatokban, a „méltó megemlékezés” hangszóróin keresztül. És persze ott volt az égben is. Mármint a tűzijátékban.

De valami nem stimmelt. Mert közben, valahol mélyen, éreztem, hogy ez az egész nem róla szól. Vagy ha róla szól, akkor nem arról a Szent Istvánról, akit még azon az ominózus történelemórán tanultunk. Az a Szent István nem villogott piros-fehér-zöldben. Nem rendelt sörsátrat és főzőversenyt a nevéhez. Nem akart tízmilliárdért cirkuszt a Duna fölé. Ő csak azt akarta, hogy ne tűnjünk el.

Mert István valószínűleg nem tapsot akart. Hanem túlélést. Egy olyan struktúrát, ami nem omlik össze az első viharban. Ő nem ünnepnapot akart, hanem jövőt. És nem szónoklatokat, hanem jól működő intézményeket, egyházakat, városokat, utakat. Lehetne ma is emlékezni rá. Igazán. Nem tűzijátékkal, hanem kérdésekkel:

Mi maradt abból az országból, amit építeni akart?

Túlélés-e az, ha közben elveszítjük önmagunkat? 

Milyen nemzet az, ahol a múltat elhallgatják, a jelent elhazudják, a jövőbe pedig nem invesztálnak?

És ha István ma élne, mit gondolna rólunk? 

Ha nézné a tűzijátékot, vajon azt mondaná:
– "Hmm, ez a tűzijáték egészen jól szimbolizálja az államrend megszilárdulását..."

Nem. Valószínűleg azt mondaná:
– "Már megint a külsőségek. Hol van az az ország, amit építettem?"

Mert a történelem tényleg lehet tanítómester - csak épp nem durranással, hanem csendes felismerésekkel. Nem gondolom, hogy Szent István szent volt - legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a kis képeskönyvek mutatják. A történelemben ritkán van helye glóriának. Csak döntések vannak. Néha szükségesek. Néha brutálisak. Számomra, amit István tett, kettős. Épített, de rombolt is. Stabilitást teremtett, de fájdalmas áron. Nem vitatom az eredményt - de jogom van megkérdőjelezni az árat. Jogom van megkérdezni, hogy valóban volt-e más út. Jogom van megkérdezni azt is, hogy biztosan van-e mit ünnepelni. Nem hiszek a nemzetek mitikus egységében, és a magyarság sem valami szent kötelesség számomra. De hiszek a kérdezés jogában. Abban, hogy igenis meg lehet kérdezni: biztos, hogy jól értjük, amit ünneplünk? Ha ezeket nem merjük megkérdezni, akkor nem történelmet tanulunk - csak díszletet építünk a semmi köré.

Mindenkinek jó ünneplést kívánok. Tényleg. Akármit is jelent ez.