11:00

Péntek. Munkahely.
Én pedig 11:00-kor ebédelek. Pontban.
Nem „körülbelül”, nem „tizenegy után” — 11:00.

Gyerekkoromban is így volt. A családban mindenki ehhez igazodott, mint valami láthatatlan időzóna, amit csak mi értünk. Ha 11:05 lett, az már késésnek számított. 11:15-nél pedig már… le sem írom inkább.

Aztán felnőttem, munkahelyem lett — és csodák csodája: találtam valakit, aki ugyanígy működik.
A főnököm ül velem szemben. Pontosabban: a monitor mögött. Olyan hatalmas képernyőink vannak, hogy ha nem szólalna meg, akár hetekig sem tudnám, hogy ott van. Néha csak a billentyűzet hangja jelzi, hogy él.

9:00-kor kiszól a monitor mögül:

— Még 120 perc.

10:12-kor:

— Még 48 perc.

10:46-kor:

— Még tizennégy perc! — mondja onnan, a pixelrengeteg mögül.

És én automatikusan bólintok.

Még tizennégy perc, aztán ebéd.

A többiek ilyenkor mosolyognak, néha forgatják a szemüket, de mi értjük egymást. Ez nem szokás. Ez rendszer. 11:00-kor nem lehet megbeszélés. Nem jöhet e-mail. Nem lehet világválság.

11:00 az ebédidő.

És minden nap, amikor kimondja a varázsmondatot („Még x perc”), egy pillanatra megnyugszom. Mert a világ kiszámítható. Mert valaki ugyanabban az időzónában él, mint én.

Ez a visszaszámlálás már évek óta tart. Egyfajta kollektív rituálé, amit csak mi értünk — és a szűk környezetünk, akik már beletörődtek, hogy az irodában minden a 11:00 felé ketyeg.

Minden nap.

Pontosan.

— Öt perc!

— Három perc!

11:00. A nagy pillanat.

Az ebédidő nem csupán étkezés.
Ez rítus.
Ez a kis szinkron, a visszaszámlálás — a nap pillanata.
A világból kiszakít minket, és azt mondja:

„Minden rendben. A rituálé él.”

És közben nevetünk a saját abszurditásunkon.
Mert néha a kontroll adja a legnagyobb szabadságot: tudni, hogy valami mindig ugyanúgy történik.
És pont ebben az állandóságban tud megjelenni a váratlan is.

Az ebéd végén, amikor a világ kisimult egy órára, odacsúsztatott egy szerencsesütit az asztalomra. Nem nézett rám. Nem szólt. Csak letette. Mindennapi, hangtalan mozdulat. És mégis: jelentése van.

A sütit mindig én bontom ki.
Ő nem sürget, megvárja.
Én olvasom fel az üzenetet, és aztán egyszerre kezdjük fejtegetni, mintha rejtvényt kaptunk volna.
Nem tudjuk pontosan, mit jelent.
Nem mindig van értelme.
De mégis működik.

Üzenet: „Tromfot kapsz kézre, de először takard le.”

Egymásra néztünk, és azonnal tudtuk: jó lapot húztam.
Vagyis valami jó, nyerő, váratlan dolog érkezik.

Talán ez adja a nap valódi súlyát: a kiszámítható visszaszámlálás, és az, hogy mégis jöhet valami váratlan. Egy jó lap — csak annak, aki kivárja. És tudja, hogy előbb le kell takarni.