35 fok alatt

Egyik nap arról beszélgettünk a kollégákkal, ki miben alszik. Mindenki sorra elmondta: hálóing, fehérnemű, kisgatya… néhány bátor férfi pedig teljesen meztelenül. Amikor rám került a sor, meg sem kellett szólalnom. Mindenki tudta: nyaktól bokáig felöltözve, paplan alatt – nyáron is.

Ez persze csak a kezdete annak a komikus különbségnek, ami a munkahelyemen vár. A mostani nyarakat nagyon jól viselem – élvezem minden fokát a forróságnak, ami másokat megőrjít. Amint belépek a klimatizált irodába, azonnal érzem a tekinteteket: figyelő szempárok pásztázzák, mennyire „merész” a karom vagy a vállam. Elég, ha csak egy kicsit kilóg, máris jönnek a tréfás megjegyzések:

– Hú, ma nagyon bátor vagy!

– Figyelj, ezt tényleg bevállaltad?

Nem véletlen. Nyáron a légkonditól fázom, télen a hidegtől. Valahogy az utóbbi években ez a fázósdi felerősödött. Kivizsgáltattam magam: vérkép, keringés, hormonok – minden rendben. Egyszerűen csak a melegre vágyom. 30–35 fokban érzem igazán, hogy élek.

A testhőmérsékletem egy ideje közösségi poén tárgya lett. A háziorvosom is bekerült az irodai történetekbe. Tavaly szó szerint szétszekáltam szegényt a testhőm miatt: hetekig napi ötször mértem, és minden adatot feljegyeztem. Meglepően alacsony számok jöttek ki. Azóta is kérdezik tréfásan:

– A háziorvosoddal idén már egyeztettél a testhődről?

Nevetünk rajta. Már megszoktam, hogy a hidegérzetem valami közös humorforrássá vált.

A csapatépítőn is aggódtak, nehogy megfagyjak. Tavaly minden takarót és plédet összegyűjtöttek, és betették a szobámba. Egy kisebb halom várt rám, mintha egy téli bunkerbe költöztem volna.

De a csúcs? A főnököm. Ő az, aki sosem fázik. Télen is pólóban, nyáron rövidnadrágban, két ventilátorral ül a légkondicionált irodában, és azon gondolkodik, hogy rendel még kettőt – és ez nem vicc. Én vele szemben: hősugárzó a lábam alatt, tetőtől talpig felöltözve. Két teljesen külön világ, ugyanabban a térben. Néha csak ránézek, és azon gondolkodom: hogy lehet ennyire más az emberi hőérzet?

És én? Én itt vagyok, totál beöltözve, készen a túlélésre, miközben mindenki más lazán él, alszik, melegszik. Ez vagyok én: a saját túlélési komédiám főszereplője – egy ember, aki folyton fázik, és imádja a meleg minden fokát.

Néha azt hisszük, hogy az ilyen apró különbségek – ki fázik, ki izzad, ki alszik meztelenül vagy három rétegben – csak viccek forrásai. Pedig ezekben a pici, látszólag jelentéktelen szokásokban rajzolódik ki, mennyire máshogy vagyunk jelen a világban. Hogy mindannyian a saját hőmérsékletünket keressük – nem csak szó szerint, hanem lelkileg is.

Van, akinek az élet langyos, kényelmes és szellős. Van, akinek túl hideg, túl steril, és szüksége van a maga meleg fészkére, hogy önmaga lehessen. És ahogy a főnököm két ventilátorral próbálja túlélni a nyarat, én ugyanazzal az elszántsággal keresem a saját belső trópusaimat.

Mert végső soron ez az egész nem a testhőmérsékletről szól. Hanem arról, hogyan tanulunk meg együtt létezni – ilyen különböző hőfokon is – anélkül, hogy lehűtenénk egymást.

Az évek során megtanultam rétegezni magam. Nemcsak ruhában, hanem lélekben is. Rétegekben hordom a tapasztalatokat, a kimondatlan határokat, a kicsit mindig visszatartott közelségeket. Mert valahogy mindig úgy tűnt: a világ hideg. Néha nem kegyetlenül, csak halkan, alattomosan. Mint egy iroda légkondija – ami lassan kiszívja belőled a meleget.

Folyton fázom – mondom nevetve. És valóban, a testem hideget jelez. De amit igazán keresek, az nem a meleg ruha, nem a pléd, nem a szauna. Hanem valami más.

És talán ez a történet – minden takaró, hősugárzó és nevetés mögött – arról szól, hogy minden ember máshogy hordozza a melegség iránti vágyát.

Ma reggel vártam a fűtésszerelőt. Tíz fok, szemerkélő eső, trikó, kapucnis pulóver, termókardigán, kabát, bundás csizma – mintha egy expedícióra készülnék a sarkvidékre. A szomszéd végignézett rajtam, a szemöldöke felszaladt. De még mielőtt bármit mondhatott volna, teljes nyugalommal kiböktem:

– Igen… szétfagyok. Ez már fagyhalál – miközben ő pólóban és papucsban állt a kapuban.