A fantázia egy bűntárs

Furcsa milyen könnyen építünk világokat a fejünkben. Van, hogy egy félmondat, egy pillantás, egy apró figyelmesség, és hirtelen már ott csillognak a képzelet színes díszei valaki körül. 

Ebben a történetben arról mesélek, hogyan tanultam meg felismerni azt, amikor a fantáziám él a valóság helyett – és miért nem bánom, ha néha túl messzire visz a képzeletem. Erről szól ez a történet.

Az egyetemen a legjobb barátnőm, S, mindig tudta, mire gondolok, mielőtt kimondtam volna. És én is olvastam minden rezdülését. Egy-egy tragikus, széthullott kapcsolat után, amikor a világ alólunk is kiesett, mindig kimondtuk egymásnak azt a bizonyos mondatot:

– Na, most is karácsonyfát díszítettem.

Ez lett a jelszavunk. A kód, ami azt jelentette: megint olyat láttam bele valakibe, ami nem is létezett. Amikor valakit színes gömbökkel, füzérekkel és csillámporral díszítek fel a fejemben – csak mert a valóság túl egyszerű lenne.

Később a kezembe került Andy Warhol könyve. Rongyosra olvastam. Volt, hogy egyetértettem vele, máskor vitatkoztam – de mindig elgondolkodtatott.

És volt egy részlet, ami azóta is velem él:

„Az emberek problémái a fantáziálásból fakadnak. Ha nincs fantáziád, nincs problémád. Persze akkor nincs románc sem, mert a románc nem más, mint megtalálni a fantáziádat olyan emberekben, akikben ez nincs meg.”

Mintha valaki beült volna a fejembe, és onnan mondaná ki hangosan a gondolataimat.

Ez az én karácsonyfa-effektusom.

És hirtelen értelmet nyert minden dráma, minden csalódás, minden emlék. Mert ha belegondolsz, a legtöbb „válság” – legyen az szerelmi, baráti vagy munkahelyi – nem akkor kezdődik, amikor valami történik. Hanem akkor, amikor a fejünkben elindul a film. Amikor egy pillantásból történetet gyártunk, egy félmondatból sorsot, egy apró gesztusból romantikus montázst.

A valóság lassabb. Néha teljesen más irányba megy. De mi már díszítettünk. És ha egyszer feldíszítetted a fát, nehéz elfogadni, hogy az egész csak egy fadarab égők nélkül.

A karácsonyfa-effektus fájdalmas. De gyönyörű is. Mert minden apró dísz, amit felaggattunk – minden mosoly, minden félreértés, minden túlgondolt SMS – az életünk része lett. A saját fejünkben alkottuk meg őket, és ettől még nem kevésbé valódiak. Csak épp nem közösek.

Szóval legközelebb, amikor valaki körülötted túlreagál valamit, vagy te azon kapod magad, hogy túl mélyen élsz meg egy egészen banális helyzetet, csak kérdezd meg magadtól:

Éppen karácsonyfát díszítek?

Ha igen, nyugi. Nem vagy egyedül.

Csak díszíted a saját történetedet – úgy, ahogy mindenki más is.

A fantázia egy bűntárs, aki mindig túlzásba esik.