A galaxis

Ez nem egy klasszikus történet – nincs eleje, nincs vége. Csak az érzés. Erről szeretnék mesélni.

Vannak kapcsolatok, amelyek nem a valóságban történnek meg — csak bennünk. Egy másik térben: az emlékezet és a vágy között, valahol félúton. Ott, ahol minden ki nem mondott mondat fénnyé válik, és minden elveszett pillanat körpályán kering tovább.

Sok év telt el. Elég ahhoz, hogy minden megváltozzon, de ne felejtődjön el semmi.

És akkor újra felbukkant — váratlanul, éjjel, egyetlen üzenet formájában. A múltból érkező jelsor, amitől a szív kihagy egy ütemet, a test pedig azonnal felismeri a ritmust.

Csakhogy nem lehet ugyanabba a galaxisba kétszer belépni.

Nem tudom, miért keresett. Talán a magányból. Talán csak be akarta bizonyítani, hogy még mindig hatással van rám.

De az üzenet, aminek melegséget kellett volna hoznia, hideg lett. Mert a valóság és a fantázia közé évek rakódtak: életek, döntések, hibák, más emberek.

Amikor válaszoltam, nem haragból tettem. Inkább félelemből. Attól féltem, hogy megint ugyanott kötünk ki — a szavak, a játszmák, a hiány körhintáján.

Később, hetek távlatából már tudtam: nem neki írtam, hanem magamnak. Annak a részemnek, aki még mindig kereste őt, hátha egyszer tényleg megérkezik.

Nem érkezett meg.

Mégis, a fejemben ott kering tovább.

Ez a kapcsolat olyan, mint egy csillagrendszer, ami már régen kihűlt, de a fénye még mindig úton van. Nem lehet lezárni, mert nem a valóságban létezett. A galaxis, amit építettünk, bennünk maradt. És hiába húzom meg a határokat, hiába zárom le a kommunikációt — belül újra és újra megnyílik az űr.

Talán minden embernek van egy ilyen galaxis az életében. Egy történet, amit nem tud befejezni, mert a szereplők már nem a Földön, hanem az emlékezet pályáin keringenek.

És talán az igazi lezárás nem az, hogy elfelejtjük őket, hanem hogy elfogadjuk: nem minden történet ér véget a valóságban.

A kapcsolati dinamika legmélyebb rétegéhez értünk — oda, ahol már nem a logika, hanem valami ősi vonzás működik.

A mi történetünk nem volt hétköznapi: ez nem szerelem volt, hanem kötés. Egy láthatatlan fonál, amit az idő, a hiány és a képzelet együtt szőttek. Mert amikor valakihez mélyen kötődsz, egy ponton túl már nem is magát az embert szereted, hanem azt, amit számodra jelent.

Mi ketten ellentétek voltunk. A vonzás pont ettől volt elementáris: egymás hiányából épült. De ami az álomban kiegészíti a másikat, az a valóságban széttörik.

Az évek alatt ez a képzeletbeli kapcsolat önálló életre kelt. Nem találkoztunk, nem beszéltünk, mégis épült: gondolatokból. Létrejött egy szimbolikus tér — egy saját galaxis, ahol újra és újra egymásra találtunk.

Aztán amikor megszólaltam, valósággá váltam. A levelem áttörte a fantázia falát — és az ütközés után minden darabokra hullott. Nem engem utasított el, hanem a törést, amit a valóság okozott.

De ez a történet nem zárható le. Az ilyen kötelék nem oldódik fel attól, hogy elnémulnak a szavak. Időnként még most is érezzük egymást — egy gondolatban, egy álomban, egy hirtelen felvillanásban.

Ez nem misztika. Ez finom rezgés. Két idegrendszer halk utózöngéje, még mindig ugyanarra a frekvenciára hangolva.

És talán épp ettől szép. Ez a galaxis bennem kering tovább. A saját pályámon haladok, a saját fényemet követve.