A mindentudó

Tizennégy évesen jelentettem be: művész leszek.
Anyám felnézett a főzésből, és láttam rajta, hogy a gyomra egy pillanatra összeszorult.
Azt mondta:

– Lányom, vedd le a könyvespolcról a művészeti albumokat. A művész az, akit ott találsz bennük.

Lapozgattam: Monet, Van Gogh, Picasso – egyikük sem beszélt magyarul, és egyikük sem volt nő.

Pár nap múlva odamentem hozzá, és csak ennyit kérdeztem:

– Anya, akkor én hogy lehetnék művész, ha se nő, se magyar nem szerepel bennük?

Erre ő:

– Lányom, ha művész akarsz lenni, rettenetes elkötelezettséggel, szorgalommal, kitartással kell dolgoznod.

Ezzel eldőlt minden.
Onnantól intenzíven járatott rajzra, ábrázoló geometriára, és a konyhába is beosztott.

A háztartás volt az ő akadémiája:
„Ha egyedül maradsz, tudnod kell házat építeni, csavarokat meghúzni, csöveket szerelni, élelmet termelni, kertet gondozni, baj esetén elsősegélyt adni, miközben megőrzöd az intellektusod.”

Ilyeneket mondott.
Csak épp főzni nem engedett.
Amikor a konyhába léptem, kivette a kést a kezemből:

– Állj félre, majd én csinálom.

Ha valamit mégis megpróbáltam, rám szólt:

– Inkább hozzá se kezdtél volna!

Így tanultam meg mindent – nézve, a semmíttevésen keresztül.

A konyha az ő birodalma.
Én csak néztem, ahogy aprít, kavargat, tálal.
A szemem mindent memorizált: a mozdulatait, az arckifejezését, a „na most figyelj” pillanatait.
Fejben ma is főzök, mint egy séf, aki a saját agyában forgatja a serpenyőt – csak a gyakorlat hiányzik.

Aztán egyszer beiratkoztam egy kóser főzőiskolába.
Anyám ledöbbent.
Nem a vallási vonal miatt, hanem mert valaki más tanítana engem főzni.
Az ő lányát.
A mindentudóét.

Azóta gyakran viccelődünk ezen.
A hosszabbítót csak ő tudja jól feltekerni, én nyolcast hajtok bele.
A slagot a kertben is ő rendezi el precízen, az én locsolási technikám „még fejlesztésre szorul”.
És persze: ő tudja, mit kellett volna mondanom, mit kellett volna tennem, mit nem kellett volna éreznem.
Van, aki mindent jobban tud.
Ő például.

De az évek alatt rájöttem valamire. Mindannyiunkban él egy ilyen belső tanácsadó – egy mini mindentudó, aki minden helyzetre készen áll. Megmondja, mit kellett volna másképp, kire kellett volna hallgatni, mikor kellett volna elhallgatni. Csak épp a saját életünket nem tudja rendbe tenni.

És amikor anyám rám szól, hogy „rosszul tekerted fel a hosszabbítót”, már nem vitatkozom.
Csak mosolygok.
Mert pontosan tudom, hogy bennem is ott van ő.
A szava, a szigora, a kontrollja.
És most, hogy néha én is tanácsot adok másoknak – úgy érzem, a staféta át lett adva.
Csak épp én igyekszem néha elrontani valamit.
Szándékosan.
Hogy ne legyen minden tökéletes.
Mert talán ez a legnagyobb szabadság, amit egy mindentudó anya gyerekeként megtanulhatunk: hogy hibázni is szabad.

Utószó Anyámnak

„Kedves Anyu! Tudom, még mindig minden mozdulatod tökéletes – a hosszabbító feltekerésétől a slag elrendezéséig.

Bár a polcon ott díszeleg a művészeti diplomám, a valóságban nem a festék és az ecset között élem az életem. Az élet megtanított, hogy a kreativitás nem mindig a vásznon, hanem a mindennapok apró, láthatatlan mozdulataiban rejlik: egy jól elrendezett kert, egy tökéletesre gyúrt kenyértészta, vagy akár egy rövid, együtt töltött pillanat.

Így lettem végül… másféle művész. Szóval, Anyu, bár a konyhádban alulmaradok, és a slag technikámat még mindig fejlesztenem kell, a történeteinkben, a nevetéseinkben és a közös emlékeinkben én vagyok a mester.