Az emlékezet állandósága

Tizenhét éves vagyok, művészettörténet órán ülök a sötétített teremben. A projektor fénye szétkeni magát a vásznon, a levegőben kréta és fáradtság szaga keveredik. A tanárnő hangja távolról szól, mintha a múltból beszélne. A vásznon Salvador Dalí képe: Az emlékezet állandósága. Az órák olvadnak, a táj kietlen és álomszerű – valahol Andalúzia és a tudatalatti között lebeg.

Nem értem még, de érzem, hogy ez valamit elmond rólam, amit még nem tudok megfogalmazni. A többiek jegyzetelnek, szimbólumokat írnak fel: idő, álom, szürrealizmus. Én csak nézem a képet, és azt érzem, mintha az idő a szemem előtt folyna szét. A tanárnő magyaráz valamit az olvadó órák szimbolikájáról, én pedig közben arra gondolok, hogy ha az idő tényleg ilyen puhán folyik, akkor minden, amit most átélünk, máris formát vált. Mire kilépek a teremből, ez az óra sem lesz ugyanaz, mint amilyen volt.

Abban a pillanatban még nem tudom, hogy Dalí nemcsak az időről festett képet, hanem az emlékezésről is. Hogy amit látok, az valójában az agyam belső tája: elmosódott kontúrok, félig elfelejtett részletek, álomból kimentett mozdulatok. A festmény nem egyszerűen egy tájkép. Ez maga az emlékezés.

És valahol ott, a sötétített teremben, elkezdődött valami. Egy felismerés, ami nem tudatos, inkább ösztönös: hogy az idő nem úgy működik, mint a tanórák beosztása, hogy a múlt nem mögöttünk van, hanem bennünk, és minden pillanatban újrarajzolja magát.

---

Pár évvel később, egy Woody Allen-filmet nézek: Annie Hall.

Már nem vagyok tizenhét, de még mindig hajlamos vagyok fejben élni. A film közben az az érzésem, mintha valaki kinyitotta volna az agyam, és projektorra tette volna a gondolataimat. Alvy Singer beszél, kommentál, elemzi a saját életét, miközben éli is. Néha ironikus, néha idegesítő, néha kicsit túlgondol mindent – pont, mint én.

Dalí olvadó órái itt már szavakká váltak. A festmény fejben folytatódik. Nem a vásznon olvad az idő, hanem a mondatok között: egyik pillanatban gyerekkor, a másikban szakítás, a harmadikban újrakezdés – és mindegyik ugyanaz az ember, csak más fénytörésben. Alvy állandóan újraértelmez. Megmagyarázza a múltját, mintha attól majd jobban értené a jelenét. De közben minden mondatával tovább torzítja a képet, mint egy festő, aki nem tudja eldönteni, melyik árnyalat az igazi.

Nézem, és közben azon kapom magam, hogy én is ezt csinálom. Nem a múltat élem újra, hanem az értelmezéseit. Megírom magamban a történeteimet – új díszletekkel, új dialógusokkal, új fényekkel. És minden alkalommal egy kicsit más lesz a szerepem benne. Néha a főszereplő, néha a statiszta, máskor a narrátor, aki mindent tud, csak épp magát nem érti.

Azt hiszem, ezért szeretem Woody Allent. Mert meg meri mutatni azt a furcsa emberi működést, amikor nem a valóságot, hanem annak fejben forgatott verzióját próbáljuk túlélni. Az irónia mögött ott van a fájdalom, és a fájdalom mögött ott a humor. És valahol ebben a kettősségben éreztem magam először otthon.

---

Aztán egyszer, évekkel később, rátaláltam az HBO-n A viszony-ra. Nem film, hanem sorozat, amely úgy mutatja a múlt eseményeit, hogy mindig a szereplők szemszögéből látjuk őket és ezzel teljesen új fényt vet az emlékezet működésére.

Az első epizód után már tudtam, hogy itt nem csak két ember kapcsolatáról van szó. Ez az emlékezet működésének színháza. Ugyanaz a történet, kétféleképp elmesélve. Két igazság, két nézőpont, két világ.

Amikor először láttam, mosolyogtam a részleteken: hogy a nő szemszögében a férfi kabátja sötétkék, a férfiében meg fekete. Aztán rájöttem, mennyire kegyetlenül pontos ez a játék. A mi életünk is ilyen. Nem közös múltunk van, hanem két különböző történetünk ugyanarról a pillanatról. És mindkettő igaz. Vagy egyik sem.

A sorozat nézése közben eszembe jutott Dalí. Az olvadó órák, a szétfolyó kontúrok. Mintha az emberi emlékezet is ilyen lenne: nem szilárd, hanem puha. Minden változik, ahogy ránézünk. A viszonyok is. Azt hisszük, hogy ugyanarra emlékszünk, de valójában csak a saját verziónkat őrizzük. Egy titkos naplót, amit soha nem olvas el más.

És mégis, valamiért mindenki ragaszkodik a maga igazságához. Talán mert az emlékeinkben nemcsak a múltunkat őrizzük, hanem az önképünket is. Ha kiderülne, hogy az emlékeink tévednek, ki maradna belőlünk? Kik vagyunk akkor, ha nem azok a pillanatok, amiket újra és újra lejátszunk magunkban?

---

Néha azon kapom magam, hogy az egész életem fejben játszódik. A múlt, a jelen, a jövő egyszerre futnak a képernyőn, és én próbálok sorrendet találni bennük. De az idő nem lineáris. És talán nem is kell, hogy az legyen.

Amikor visszagondolok a tizenhét éves énemre, aki ott ült a sötétített teremben, nem tudom, pontosan mire emlékszem. A képre? A csendre? Vagy csak arra, amit most gondolok róla? Talán egyik sem létezik már abban a formában, ahogy megtörtént. Az emlék nem fénykép. Nem archivál. Inkább újrateremt.

Mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy az emlékezet olyan, mint egy műterem. Tele van félbehagyott vázlatokkal, régi ecsetekkel, elmosódott színek maradékaival. Néha belépek, letörlöm a port egy régi vászonról, és újrarajzolom a régi jelenetet – de már más színekkel, más fényekkel. Nem hamisítom, csak átírom. Mert már más vagyok, mint aki akkor voltam.

És talán ez az, amit Dalí már akkor tudott, amikor az olvadó órákat festette: hogy az idő nem múlik el, csak formát vált. Ahogy mi is.

A múlt nem mögöttünk van, hanem körülöttünk. Ott van a konyhában, a szobában, a tükörben, egy illatban, egy mondatban. Ott van abban, ahogy most írok. A tizenhét éves énem is itt ül valahol mellettem, nézi a monitort, és nem érti, hogyan lett ebből az egészből szöveg.

---

Most, amikor visszaolvasom, amit írtam, úgy érzem, a három világ – Dalí festménye, Woody Allen történetmesélése és A viszony kettős nézőpontja – egyetlen közös mondatba sűríthető: az emlékezet állandósága nem azt jelenti, hogy a múlt változatlan, hanem hogy sosem hagy el.

Ott van minden döntésünkben, minden mozdulatunkban, abban is, ahogy elfelejtünk. Néha azt gondolom, az emlékezet nem is az, ami megtörtént, hanem amit hinni szeretnénk, hogy megtörtént. És valahol ebben van a szabadság is. Hogy újraértelmezhetjük a saját történetünket. Hogy néha elkenhetjük a határokat, mint egy festő, aki nem tűri a túl éles kontúrokat.

Mert az élet sem fekete-fehér – hanem olvadó. Mint az idő Dalí vásznán.