Beérem a legjobbal

Hétvégén Balatonlellén jártam, csak átutazóban. Van ott egy étterem, amit évek óta szeretek. Az ételek jók, a kiszolgálás kedves, és ami ritka – tényleg visszajárok. Ez nálam nagy szó, mert kevés helyről mondhatom el, hogy elégedett vagyok vele.

Az étteremhez közel lakóházak, apartmanok, sövények sorakoznak, valamint ott áll egy fekete tábla. Évek óta. Egy cég hirdeti magát rajta, de nem a logó miatt figyeltem fel rá, hanem az idézet miatt. Minden nyáron, amikor elsétálok mellette, elgondolkodom rajta. Most már le is fotóztam, hogy ne csak emlékként maradjon meg.

Kíváncsiságból megnéztem a cég weboldalát. Ki az, aki Oscar Wilde-idézettel próbál eladni valamit? Megnyílik az oldal: balatoni naplemente, előtérben a víz, háttérben a hegyek – és nagy, fehér betűkkel: LUXUS A BALATON PARTJÁN. Alatta az idézet:

Na, ez tipikusan Wilde. Egyszerre elegáns, önironikus és egy kicsit nagyképű. Már az elején megfog: „az ízlésem egyszerű” – hát persze, gondolnánk, milyen szerény kijelentés. De aztán jön a csavar: „mindenből beérem a legjobbal.” A szerénység hirtelen átvált rafinált magabiztosságba.

Ez az a fajta mondat, amitől Wilde zseniális volt: látszólag könnyed, közben tűpontos. Mintha azt mondaná: „Nem kell sok minden, elég, ha tökéletes.” És közben az ember elgondolkodik – vajon az én ízlésem milyen? Egyszerű? Vagy csak nem elég jó?

Ahányszor elsétálok a fekete tábla mellett, mindig megállok egy pillanatra. Talán mert kicsit magamra ismerek benne. Az én „egyszerű ízlésem” is mindig a legjobbat keresi – csak közben hajlamos túlagyalni, és elfelejti élvezni.

Tetszik, ahogy Wilde játszik ezzel az egy szóval: „beérem.” Mintha szerényen mondaná, de a „beérem” itt nem kompromisszum, hanem önirónia. A szerénység finom álcája az önérvényesítésnek.

És talán ezért szeretem annyira ezt az idézetet. Mert mindenki magára veheti. Egyszerre gúny és bók, mosoly és tükör. A Balaton partján sétálva mindig eszembe jut: ki ne akarná a legjobbat?

Ilyenkor belül beindul a saját kis legjobbak listám: a legjobb kávé, amit valaha ittam, a legjobb nyári este, a legjobb beszélgetés, a legjobb zene útközben. És közben persze  tudom, hogy ezek a „legjobbak” folyton változnak – ahogy én is.

Talán épp ez a lényeg: hogy mindig maradjon bennünk egy kis Wilde-féle igényesség – meg egy adag önirónia hozzá. 

De ez az egész Wilde-idézet nem hagy nyugodni. Mert miközben látszólag a tökéletességről szól, valójában arról beszél, hogy az ember mennyire szeretne különleges lenni.

A „legjobbal beérem” mondatban ott van a világ összes öniróniája: tudjuk, hogy ez lehetetlen, de azért mégis próbálkozunk. Mint amikor egy átlagos balatoni hétvégén azt hisszük, hogy a legjobb bort isszuk, a legjobb naplementét nézzük, és a legjobb társaságban vagyunk. Aztán másnap ugyanez történik, csak egy kicsit máshogy — és valahogy mégis jó.

Talán Wilde is pontosan ezt értékelte: hogy a legjobb nem egy állapot, hanem egy hangulat. Egy pillanat, amikor az ember elhiszi, hogy minden a helyén van.

És ha ez csak egy fél percig tart, hát legyen.

Ezért sétálok el évek óta ugyanannál a fekete táblánál — mert titokban remélem, egyszer majd tényleg megtalálom, mi az a „legjobb”, amivel végre beérem.

Zárszó

És ha Wilde ma élne, ugyanúgy idéznénk tőle?

Oscar Wilde az a fajta alkotó volt, aki mindig megelőzte a korát. Ma talán még erősebben rezonálna a világra – de a válasz nem ennyire egyszerű. Egyszerre lenne könnyebb és nehezebb dolga.

Könnyebb, mert ma imádjuk az iróniát, az önreflexiót, az okos szellemességet – és Wilde ebben verhetetlen volt. Ő volt az első „influenszer-típusú” író: rövid, frappáns mondatokban tudta összefoglalni a világ abszurditását. A mai közegben ezek a mondatai valószínűleg TikTokon, Instagramon és irodalmi mémekben élnének tovább naponta. A „különc” identitás, a szabadság és az önazonosság, amiket ő megélt, ma talán még nagyobb visszhangra találnának.

És nehezebb is lenne. Mert ma minden pillanatban értelmeznek, címkéznek, szétkommentelnek – Wilde viszont az összetettség embere volt. A gondolatai szándékosan kétélűek, finoman provokatívak, és a mai világban pillanatok alatt kiragadnák őket a kontextusból. (Gondolj csak bele, hány luxusmárka oldalán látnánk viszont Wilde-idézeteket – teljesen kiforgatva, mint ahogy a balatoni táblán is.)

De Wilde nem volt cinikus. Nem viselte jól, ha nem értették meg. Ez a fajta érzékenység ma, ebben a zajos és gyorsan reagáló világban, talán még sebezhetőbbé tenné. Szóval valószínűleg kultuszfigura lenne. Zseni a saját árnyékában, mint akkor, csak most felgyorsított verzióban.

És talán ez az igazi irónia: ma, amikor minden gondolat azonnal tartalom, Wilde is tartalom lenne. Egy márka, egy arc, egy idézet. Pont, mint a balatoni tábla.