Csernus kávéja

A múltkori balatoni sétám és Wilde-idézete után arra jutottam, hogy a „legjobbat” néha nem csak gondolatban találjuk meg. Ha visszagondolok a legjobb pillanatokra, mindig eszembe jut egy kávé. Egy kávé, amit azóta sem sikerült felülmúlni. Talán az íze miatt, talán a hely miatt, talán az egész történet miatt, ami körülötte zajlott – ki tudja? Csak annyit mondhatok: vannak dolgok, amiket az ember sosem felejt el.

2021 szeptembere volt, amikor bejelentettem otthon, hogy elmegyünk a sztárpszichiáter éttermébe. Noszvajra.

– Csernus doktorhoz? – kérdezte anyám, és a hangjában ott volt az a különös lelkesedés, amit csak az ébreszt fel, ha valaki egyszerre várja a kávét és az önismeretet.

– Pont oda. – feleltem.

Apám letette az újságot, rám nézett, majd anyámra.

– Ti teljesen megőrültetek?

Így végül nélküle mentünk. Öten.

---

Noszvajon minden békés volt. Talán túlságosan is. Az a fajta csend ült a levegőben, amitől az ember úgy érzi, mindjárt valamit be kell vallania – még ha nem is tudja mit. A Csendülő udvarán azt éreztem, ez a hely pontosan olyan, mint Csernus: nem zen, hanem zavarba ejtő.

---

A kiszolgálás… nos, érdekes volt.

– Szeretnénk ebédelni, meg kávézni is – mondtam a pultnál.

A lány rám nézett, sóhajtott, és csak ennyit mondott:

– Oké…

Majd eltűnt.

Kint ültünk, de senki nem jött az asztalhoz. Egy idő után bementem.

– Ételt választottak már? – kérdezte.

– Azt hol lehet?

– Ja, nem mondtam, ott van a tábla, ahova fel van írva – mutatott valamerre a távolba.

– Étlapot ne várjak, ugye?

– Hát ne…

És tényleg: a falon ott volt a tábla, kézzel írva a menü. Nem volt könnyű megtalálni, de végül orvosoltuk a helyzetet.

Érted, orvosoltuk – Csernus doki éttermében!

---

Az itallapon olyan nevek szerepeltek, mint Lelkifröccs és Kijózanító. Itt minden ital üzenetet hordozott: nézz magadba, mielőtt rendelsz még egy kört. Ekkor már tudtam, ez nem csak ebéd lesz. Ez terápia.

A kiszolgálás teljesen összeomlott: a rendeléseink más asztalokra kerültek, másoké hozzánk, és valahol  a konyha és a psziché határán minden elmosódott. Mindenki csak találgatott, mit is eszik. De az ételek jók voltak, még ha nem is azt kaptuk, amit kértünk.

A hely amúgy kellemes: vidéki romantika, modern hangulat, befőttesüveges szörpök és tésztából készült szívószál. Szerencsére nem vagyok gluténérzékeny.

---

A kávé viszont… tökéletes volt.

Telt, vaskos, kolumbiai ízvilág, pont annyi keserűséggel, amennyi ahhoz kell, hogy az ember kicsit elgondolkodjon az életén.

Nem kérdeztem utána, csak ittam. És azt hiszem, ott, a krétás tábla és a befőttesüveg-szörpök között, ez volt a legjobb kávé, amit valaha ittam.

---

Az asztalnál már mindenki jóllakottan hátradőlt, csak én babráltam még a szalvétámmal.

– Kéne valami édes – mondta anyám.

– Igen, valami zárás. – tettem hozzá.

A pincérlány épp elhaladt mellettünk, megállítottam.

– Bocsánat, az a fahéjas desszert, az még van?

– Hát… – nézett rám, mint aki először hallja a szót, hogy fahéj. – Nem tudom.

– Úgy értem, rendelhetnénk még belőle?

– Hát, biztos van rajta.

– Mármint fahéj?

– Igen. Vagyis… szerintem igen.

– De a desszert maga van még?

– Aha. Biztos.

– Biztos?

– Hát… rajta van a táblán.

– De az nem jelenti, hogy van.

– Nem?

– Nem mindig.

– Ja. – bólintott, és elment.

Anyám rám nézett.

– Most akkor kapunk?

– Nem tudom.

– De mit nem tudsz?

– Hogy van-e fahéj.

– De én nem a fahéjról beszéltem!

– Én sem.

– De ő azt hitte.

– Igen.

– Akkor most?

– Most várunk.

Tíz perc múlva visszajött a lány, letett két tányért.

– Tessék, itt a fahéjas. – mondta elégedetten.

A tetején valami barna por, gyanúsan fahéjillatú.

Anyám belekóstolt.

– Ez kakaó.

A lány megvonta a vállát.

– Majdnem ugyanaz, nem?

– Hát… – mondtam –, csak az egyik gyerekkor, a másik karácsony.

A lány elmosolyodott – nem értette.

Mi nevettünk.

De közben valamiért mindketten éreztük, hogy ez a desszert is pontosan olyan, mint az élet: valamit kértél, valami mást kaptál – de ha elég édes, nem panaszkodsz. 

---

A végén fizetni mentem.
Csernus doktor maga állt a pultnál.
Egy pillanatra azt hittem, rám néz, és megkérdezi:

– Na, akar beszélni róla?

De nem kérdezte. Csak elfogadta a pénzt.
És valahogy ez is rendben volt.

---

Hazafelé végignevettük az utat.
Valahol félúton anyám megkérdezte:

– Te, mit gondolsz, tényleg ő írta az itallapot?

– Biztosan – feleltem. – És ha nem, akkor is elhisszük neki.

Mert ez is terápia: hinni valamiben, ami nem tökéletes, de felejthetetlen.