Elsősegély a jó ízlés határán

Tízévesen a zebránál bénultan álltam, és próbáltam segíteni, ahogy csak tudtam – ösztönből, félelemből, de tiszta szándékkal. Most, 32 évvel később, ülök egy elsősegély tanfolyamon. A helyzet ugyanaz: segíteni kell. A különbség az, hogy most már tudom, mikor kell ugrani, mikor hívni a 112-t, és hogyan kell használni a defibrillátort. És mégis… ott van ugyanaz az izgalom, ugyanaz a felelősség, és persze az élet groteszk pillanatai. Csak a körítés változott.

Körülöttem a kollégák. A tanfolyam kezdésére várunk, az előadó késik. Már érezni a feszültséget – határidőmániás vagyok, a késés nekem idegtépő. Aztán megérkezik: piros zokni, kockás ing, bohókás arc… és a slicce teljesen lecsúszva.

Szóljak? Ne szóljak?
Ha szólok, megmentem egy kínos helyzettől. De lehet, hogy zavarba jön.
Ha nem szólok, négy órán át az egész terem a nyitott slicc árnyékában tanul újraélesztést.

Mögöttem húsz ember, ő elöl, lelkes, magabiztos. Mit mondjak neki, hogy: „Bocsánat, uram, az igazság kapuja nyitva áll.” Nem lehet félrehívni, nem lehet suttogni. Egyetlen mondat is túl hangos lenne.

Ő beszélt a stabil oldalfekvésről, a sokkról és a vérzésről, én meg közben azon gondolkodtam, vajon hányan vették még észre a lecsúszott sliccét. És vajon megkönnyebbülten vagy szégyenkezve fog-e majd a tükörbe nézni, amikor észreveszi. Az etikett szerint jól tettem, hogy nem szóltam. Ha nem lehet diszkréten szólni, jobb csendben maradni. Mégis, valahol legbelül sajnáltam. Nem őt – hanem azt a helyzetet, amikor a jószándék is csak kínossá tehet valamit.

A mellettem ülő kolléganőm közben rám sandított. Láttam rajta azt a tipikus „te is látod, ugye?” arckifejezést. Vigyorgott egy kicsit, mintha a világ legnagyobb titkát ismerné. Látta, hogy látom. Láttam, hogy látja. Az oktató pedig végig úgy tanított, hogy közben a slicce halálraítélt nyitottságban lebegett.

A szünetben aztán csak ennyit kérdeztem a kolléganőmtől:

– Ugye, jól tettem, hogy nem szóltam?

– Abszolút – mondta. – De szerintem az etikett sem számított volna, ha közben valaki elájul a röhögéstől.

Az egész tanfolyam lényege egyszerű, de brutálisan fontos: kommunikáció, tiszta gondolkodás, gyors helyzetfelismerés. A technika segít, de a szó, a hang, az információ pontos átadása életet menthet. Az ösztön és a hideg logika kéz a kézben jár – mint két ellentétes pólus, amik csak együtt tudnak áramot adni.

Aztán elkezdődött az elmélet: 112, hívás, adategyeztetés.

Telefon a kézben – vagy inkább csak elképzelem, hogy a telefon a kezemben van. Hívom a 112-t. Tudom: ha baj van, és úgy érzem, nem tudok segíteni, azonnal hívnom kell.

A vonal kattan. Valaki felveszi. Már az első pillanatban érzem: minden szó számít. Nem lehet csak úgy odavetni, hogy „itt valami baj van”. Minden részlet életet menthet – cím, utca, házszám. És semmiképp sem rövidíthetünk, mert a rendszer nem ismeri a jóindulatú félmondatokat.

„Csabán vagyunk, baleset történt...” De melyik Csaba? Békéscsaba? Piliscsaba? És a felismerés beüt: az élet nem várja meg, amíg az adminisztráció tisztázza magát.

Az oktató elmesél egy tanulságos esetet. Egy nagymama felhívta a 112-t, mert az unokája rosszul lett. Már a hívás elején érződött, hogy itt nem a protokoll fog győzni.

A diszpécser kérdezi:

– Mondja el, mi a baj!

A nagymama határozottan felel:

– Ne azt kérdezze, mi a baj, hanem jöjjenek már!

A teremben nevetés fut végig, de a gyomrom közben összeszorul.

A diszpécser próbálja menteni a helyzetet:

– A gyerek magánál van?

A nagymama:

– Igen, a héten én vigyázok rá!

Mindenki kacag, de közben tudom: ebben a félreértésben ott lapul az egész emberi valóság. A pánik, a szeretet, az ösztön. Az a törékeny pillanat, amikor a szabály és az élet összeütközik.

Aztán jön a híd példa. Valaki le akar ugrani a Szabadság hídról. Te ott állsz, próbálsz segíteni, a kezed remeg, az adrenalin sistereg.

A vonal túlvégén a kérdés:

– Melyik kerületben van az eset?

Honnan tudnám? A kerület nem látszik a víz fölött. Csak az ember, aki kapaszkodik.

És már megint a rendszer logikája ütközik a valósággal.

Mint amikor az Üllői úton történik valami, és a diszpécser kérdezi:

– Melyik kerület?

Az Üllői út több kerületen át kanyarog. „Honnan tudnám?”

De a diszpécser kitart: „Kérem, adja meg a kerületet.”

A rendszer kéri, mert a mezőt ki kell tölteni – mintha az élet is csak egy online űrlap lenne, amit hibásan nem lehet elküldeni. És akkor eszembe jut a GPS: ha azt tudom, és pontosan átadom, minden másodperc számít. Hirtelen minden logika összeér: a valóság, a rendszer és a segítségnyújtás útja.

A gyakorlatnál aztán mindenki kicsit csendesebb.

Újraélesztés, defibrillátor – a gép higgadtan parancsol:

„Tegye a tappancsokat a mellkasra.”

„Ne érjen a beteghez.”

A kezem remeg. A szívem gyorsabban ver, mint a gyakorlóbáb szimulált ritmusa.

Megtanuljuk, hogyan kell szúrni, hol kell nyomni, mikor kell hívni. Az oktató elővesz egy Epipent is – egy adrenalin-injektort, amit súlyos allergiás rohamnál kell a combba nyomni.

„Csak ne a saját ujjadba!” – mondja, és mindenki nevet. Egyszerre ijesztő és vicces ez a világ: egy rossz mozdulat, és az életmentésből lesz a baj. És közben minden mozdulatban ott van a félelem: ha egyszer tényleg éles lesz a helyzet, vajon elég lesz-e mindez?

Mert a legfontosabb nem a defibrillátor, nem a gomb, hanem a szó. A tiszta, pontos, egyértelmű szó. Egy félreértés, egy rosszul értett mondat, és máris az élet múlik rajta.

Körbenézek: mindenki koncentrál. Már senki sem figyel a piros zoknis, slicces oktatóra. Már nem nevetünk, nem vagyunk zavarban – csak próbáljuk megérteni az élet legfurcsább leckéjét: hogy az igazi segítség nem mindig heroikus, néha csak annyi, hogy jól mondasz valamit.

És amikor a végén felteszik a kérdést:

– Ki érzi magát felkészültnek?

Felteszem a kezem.

De tudom, hogy a legnehezebb rész nem ez volt.

Hanem az, amikor a valóság majd megkérdezi:

– Melyik kerületben van?... és én csak remélhetem, hogy addigra minden rendben lesz – a logika, az ösztön... és talán a slicc is.