Minden rendben?

A munkahelyi kávéfőző mellett állok, mint egy zombi, aki beletörődött a sorsába. A kávé elindult, az agyam még nem.

Ekkor feltűnik a kollégám – ő az, aki minden egyes reggel, évszaktól és gazdasági helyzettől függetlenül, ugyanazzal a kérdéssel nyit:

– Na, szia! Minden rendben?

Valahányszor ezt hallom, mindig elmosolyodom. Tudom, hogy nem arra kíváncsi, hogy minden atom a helyén van-e, vagy hogy a belső univerzumom mennyire harmonikus. Csak egy apró rituálé ez, a „jó reggelt” egy másik verziója. Amolyan formalitás, nem kell az élet nagy filozófiai mélységeit bejárni. Ez a kérdés már annyira beépült a reggeli körforgásba, mint a szundi gomb. Reflexből jön a válasz:

– Igen, igen, minden rendben.

De közben persze nincs minden rendben. A bankszámlám mínuszban, a mosógépem furcsa hangot ad ki, a reggeli tükörképem alapján nem csak a telefon van lemerülve. De ki vagyok én, hogy ezt így reggel fél nyolckor rázúdítsam valakire a kávéillatban?

Ez csak egy rituálé.

Nem arról szól, hogy tényleg minden rendben van-e. Hanem hogy mintha minden rendben lenne. 

Egyik nap... talán a százhuszonötödik ilyen reggel volt... valami elpattant bennem. A kolléga kérdezett:

– Na, szia! Minden rendben?

És én, ahelyett, hogy rámondtam volna a szokásos „minden frankót”, csak ennyit nyögtem ki:

– Figyelj… nincs minden rendben. Kinél van egyáltalán minden rendben?

Csönd.

Nem az a kínos, hanem az a fura, tiszta fajta. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Ő csak bólintott. Nem kérdezett semmit. Nem is kellett. A kávéfőző tovább zümmögött.

Visszasétáltam az asztalomhoz. Felcsaptam a laptopot, mint egy western filmben a pisztolyt, és belevetettem magam az e-mail rengetegbe. És ott várt egy pár soros, groteszk üzenet:

"Azt hiszem, a mi országunk a legspirituálisabb ország a világon! Nincs jövő, mint egy-két fantasztikus filmben, így abszolút a jelenben élhetünk. Spiri is van, meg spuri is – a senki földjéről. Már Buddha is megmondta ezt jó régen... A tavirózsa szennyezett posványból bújik elő, de aki szarral hadakozik, az maga is szaros lesz! / Balassi / Ennek fényében és árnyékában legalább a lehetőség megmarad egy jobb ember kifejlődéséhez... Szóval: itt az idő."

Meg kellett állnom.

Ez mi?! Buddha, posvány, szar, Balassi... egy üzenet, nekem címezve. Aztán újra elolvastam. Már értettem.

Ez a zavaros kis üzenet pontosan arról szól, ami reggel a kávéfőző mellett történt. Hogy nem kell, hogy minden rendben legyen. Az élet nem egy filterezett smooth flow. Hanem valami posványos, nyálkás, néha büdös, de mégis élő közeg, ahol tavirózsa nő – néha.

De nemcsak a személyes tapasztalatokról szól. A sorok, amelyekben „a mi országunk a legspirituálisabb” és „a senki földjéről” olvasható, groteszk tükrei a társadalmi-politikai valóságnak. Mintha azt mondanák: aki harcol a rendszer hibáival, könnyen maga is szennyessé válik. A „posvány” nemcsak a belső küzdelmeink metaforája, hanem a külső világé is.

És mégis, minden bűz, minden abszurditás ellenére ott a lehetőség. A tavirózsa kibújik a szennyből, mert van, aki nem fél szembenézni a valósággal – akár belül, akár kívül. Mert a fejlődés nem steril. Nem akkor történik, amikor minden szép és rendben van. Hanem amikor épp nincs. Amikor szembenézel a kolléga reggeli kérdésével, amit már nem tudsz csak úgy elviccelni.

És azóta... amikor megint megkérdezi:

– Na, szia! Minden rendben?

Már nem automatikusan válaszolok. Néha csak rámosolygok. Néha meg ezt mondom:

– Hát figyelj… élek.