Öt pulóver

2015-ben a húgom Hollandiában élt, és egyszer csak hirtelen meglepett egy repülőjeggyel.
„Gyere ki hozzám!” — mondta, mintha csak a sarki boltba hívna.

Először utaztam egyedül. Előtte mindig volt mellettem valaki, most viszont csak én voltam. A gondolat, hogy egyedül kell repülnöm, furcsa, gyomorszorító izgalommal töltött el.

A reptéren már mosolyogva várt rám. Megöleltük egymást, és abban a pillanatban értettem meg, mennyire más a képernyőn látni valakit, mint a valóságban átölelni.

Wageningenben a húgom barátai már várták érkezésünket. Soha nem felejtem el azt az estét. Az asztal már meg volt terítve, mintha ünnepre készültek volna.

„Vendég jön Magyarországról!” — mondták, és úgy éreztem magam, mintha nagykövet lennék.

Az este vidám beszélgetésbe torkollott. Közben egymás után kerültek elő az ételek: saláták, sajtok, és egy zöld szósz, amitől mindenki ujjongott. Nem tudtam, mit eszem, de nagyon ízlett.

Késő este feküdtünk le, de mielőtt elaludtam volna, a húgom a következőt mondta:

– Tudod, hogy az emeleten egy madárpók lakik? Egy terráriumban.

Azt hittem, viccel. Nem viccelt.

– Ugye nem tud kijönni? – kérdeztem, mire a barátai összevigyorogtak. Persze ment az ugratás, de aznap éjjel nem sokat aludtam. Minden neszre felriadtam, mintha a pók épp most döntene úgy, hogy szabadságra vágyik.

Mégis boldog voltam. Rég nevettem annyit, mint azon az estén.

---

Hajnalban madárcsicsergésre ébredtem. A pók persze rögtön eszembe jutott, de a fény mindent elcsendesített. Az ablakon át láttam, ahogy a párás levegő lassan felszáll a kert fölül, és a házak között biciklisek suhantak el – hangtalanul, mintha a reggelhez tartoznának.

A húgom már ébren volt. Kávéillat, halk zene, és az a fajta nyugalom, amit csak azok az emberek tudnak, akik régóta élnek egy városban, amit szeretnek.

„Elmegyünk reggelizni” — mondta.

Egy kis helyre vitt, amit csak úgy nevezett: a bageles. Akkor hallottam először a "bagel" szót.

A pult mögött egy mosolygós lány állt, és olyan természetességgel kérdezett vissza angolul, mintha mindig is ide tartoztam volna.

Rendeltem egy latte macchiatót — nagyot, habbal, ahogy szeretem — és egy bagelt humusszal, rukkolával, paradicsommal és uborkával.

A tálcán minden színes volt: a bagel halványkék tányéron, a narancslé áttetsző pohárban, mellette a habos kávé. Olyan volt, mint egy csendélet, amit nem fotózni, hanem megjegyezni akarsz.

Csak ültem ott a húgommal, és éreztem: valahogy minden a helyén van. Talán ez a boldogság egyik arca.

---

Miután végeztünk a reggelivel, sétáltunk az utcákon. Wageningen apró, barátságos városka volt, minden sarkon új felfedezés várt: könyvesboltok, kis butikok, és a helyiek által kedvelt bagelező.

Mindenhol biciklik – nem tíz, nem száz, hanem többezer. Bicikli parkolók minden sarkon, a közlekedés teljesen a kerékpárosokra lett szabva. Az utcák rendezettek, tiszták, gondozott kertekkel, precízen nyírt sövényekkel. A tégla házak barna és vörös árnyalatai nyugalmat sugároztak. Minden részlet a gondosságot és az aprólékos odafigyelést tükrözte.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a látvány egyszer majd hiányozni fog.

---

Aznap vonatra szálltunk, emeletes szerelvényre, ami elképesztően kényelmes, gyors és hangtalan volt. Olyan simán suhantunk, hogy szinte repültünk, miközben a táj lassan váltotta a színeit: tágas mezők, apró házak, hosszú, egyenes utak. Az ablakból a holland táj bontakozott ki: végtelenül lapos mezők, rendezett kertek, csendes falvak. Magyarországhoz képest mindez szinte mesevilág volt.

Amikor megérkeztünk Amszterdamba, azonnal éreztem a város ritmusát. A levegő friss volt, kicsit nedves, és a csatornák tükröződéseiben a nap sugarai táncoltak. Minden sarkon biciklik és járókelők, mintha a város lélegzett volna velük együtt.

A tömegközlekedés is harmonizált a kerékpáros kultúrával: villamosok, buszok pontosak és gyorsak, a bicikliket pedig mindenhová magaddal vihetted. A város így emberléptékűnek, élhetőnek tűnt. Az emberek fittnek, energikusnak látszottak. A nyitottságot, az egészséget és a szabadságot érezni lehetett.

Itt az emberek másként élnek. Nem rohanva, hanem lendületesen.

---

Minden sarok, minden csatorna, minden híd új meglepetést tartogatott: apró kávézók, ahol a helyiek lassan kortyolgatták a kávét; menő butikok, piacok, virágárusok gondosan kirakott tulipáncsokrai. Éreztem, hogy a város tanít valamit: máshogy is lehet élni, máshogy közlekedni, és máshogy figyelni a részletekre, a környezetünkre, a pillanatra.

A Rijksmuseum kapuján belépve azonnal érezni lehetett a történelmet. A hatalmas csarnokokban a fény puhán hullott a festményekre, és minden lépésnél új meglepetés várt ránk.

„Nézd csak, ez mennyire gyönyörű!” — mondta a húgom, miközben egy festmény előtt megálltunk.

Rembrandt képei előtt órákig időztünk. Én magam sem hittem, hogy képes vagyok ennyire belemerülni a részletekbe: a festmények kompozícióját, a keretek finom díszítését, a színek árnyalatait próbáltam elraktározni. Amikor kifelé sétáltunk, mindketten csendben voltunk egy darabig. Nem volt szükség szavakra — a közös élmény magától értetődő volt.

Ezután a Van Gogh Múzeumba indultunk. Belépve a terembe, a színek szinte megelevenedtek a szemünk előtt.

A múzeum után este következett Madame Tussauds. A nap fáradtsága már kezdett ránk telepedni, de a viaszbábuk között nevetve fotózkodtunk, viccelődtünk, próbáltunk minél szórakoztatóbb pózokat találni.

---

Miután felfedeztük Amszterdamot, ismét vonatra szálltunk, és dél felé vettük az irányt. Ahogy közeledtünk Maastricht felé, a táj fokozatosan változott. Már nem a holland lapos, biciklikkel teli városkép tárult elénk, hanem a határvidék saját karaktere: enyhe dombok, kanyargós folyók, zöld rétek, a házak és kertek jellegzetes belga és német hatást tükröztek. A város első látásra barátságosnak és nyugodtnak tűnt, mégis minden sarkon érezni lehetett a történelmi rétegeket, mintha a múlt súlya lágyan simult volna a jelenbe.

A központban a macskaköves utcák és régi téglaházak között sétálva érezhető volt, hogy Maastricht más ritmusú város, másfajta hangulattal. A húgommal együtt barangoltunk: tereket, piacokat, folyóparti sétányokat fedeztünk fel. Minden apró részlethez történet kapcsolódott – egy szobor, egy bolt, egy pad a parkban –, és mind-mind emlék lett, amit magunkkal vittünk.

Ahogy a délután lassan estbe fordult, Maastricht éttermeit kezdtük felfedezni. A húgom vezetett, tudta, hová érdemes betérni. Egy kis, hangulatos olasz étteremben kötöttünk ki, ahol a falakat régi fényképek és kézzel festett díszítések borították. Az illatok – frissen sült pizza, bazsalikom, fokhagyma és olívaolaj – azonnal magukkal ragadták az érzékeinket.

A vacsora egyszerre volt ínycsiklandó és játékos: a pincér kedvesen ajánlott helyi specialitásokat, a húgom pedig nevetve rendelte meg az összes tésztát, amit csak találtunk az étlapon. Nevettünk, beszélgettünk, és minden falatban ott volt a város hangulata, a közös felfedezés öröme.

---

A visszaút már a pakolásnál elkezdődött. A bőröndöm nem akart becsukódni. Minden naphoz, minden pillanathoz tartozott valami apróság – egy könyv, egy képeslap, egy új tárgy. Végül három pulóvertől fájó szívvel váltam meg a maastrichti reptér kukájánál, ötöt pedig egyszerűen magamra vettem.

Öt réteg boldogság. A húgom csak nevetett, amikor megjelentem a beszállásnál úgy, mint egy mozgó ruhásszekrény. Én viszont – teljesen elégedetten – tudtam, hogy mindennek helye van rajtam.

A repülőn aztán elcsendesedtem. Az ablakon túl a felhők között Maastricht fényei lassan eltűntek. A város, amelyhez nem köt semmi, mégis maradt utána valami: a könnyedség érzése, a szabadság, a testvéri összhang – és persze öt, szorosan egymásra húzott pulóver.

Talán nem is a ruhákat akartam hazahozni, hanem mindazt, amit ott éreztem.