Sas a múzeumban

Péntek reggel. Munkahely. Túl vagyok már a reggeli rituálén, a „Na, szia! Minden rendben?” kérdésen. Majd belépek az irodába. Odalépek az asztalomhoz — szemem azonnal megakad a székemen és ledöbbenek. Eltűnt a thermo kardigánom. És a mellényem is!

— Ki volt az?! — tör ki belőlem. — Ki nyúlt a dolgaimhoz?!

A kollégák egyszerre dermednek le, mint akiket tetten értek, pedig nyilvánvalóan ártatlanok. Érzem a zavart tekinteteket, látom a meghökkent arcokat. De én csak mondom tovább:

— Én soha senkinek a cuccaihoz nem nyúlok! Mindennek megvan a helye, és ott is kell maradnia. Ez a világrend!

Az egyik kolléga óvatosan megszólal:

— Hát… én csak két munkalapot tettem az asztalodra. Remélem, nem baj…

— Nem, az jó, az nagyszerű — válaszolom, már enyhébben.

Erre egy másik beszúr:

— Te figyelj, te mindenhova tolómérővel jársz?

Itt már elmosolyodtam. Mert tényleg. Elég nekem egy milliméter elmozdulás, és azonnal kiszúrom. Ez a vizuális memóriám átka… vagy ajándéka.

A kollégák azonban lassan, hangtalanul elszivárognak körülöttem, mintha egy vadállat ketrecét hagynák el. Jobbnak látták, ha nincsenek a közelemben.

Tíz perccel később kiderült: audit volt. A ruháimat szépen összehajtva elpakolta valaki a szekrénybe. Ott vártak rám, makulátlan rendben.

Egy szavam se volt. Kivéve az, hogy:

— Rendben.

Nem, nem tudtam megköszönni.

De hogy értsétek, miért vagyok ilyen…

Visszaugrunk az időben.

Iskolás voltam, boltban álltam sorban. Előttem egy nő fizetett, ügyetlenül ejtette ki az érméket a pénztárcájából. Az agyam automatikusan rögzítette: balra egy ötös, jobbra két húszas, és hopp — egy tízes be a pult alá.

A nő lehajolt, felszedett kettőt.

Én tudtam, hogy négy esett le.

— Négy érme volt, nem kettő — szólaltam meg.

A pénztáros rám nézett, majd fennhangon kibökte:

— Az esőember is megmondta!

A sorbanállók hahotázni kezdtek. Én meg csak álltam. Csendben. Zavartan.

Ez a kettősség kísér azóta is.

Egyrészt: hasznos.

Másrészt: rémisztő.

Ha valaki csak egy milliméterrel odébb tesz valamit az asztalomon, elborul az agyam. Nem véletlen, hogy a régi főnököm mindig így fogadott:

— Leszállt közénk a sas.

És nem véletlenül mondja a húgom is, amikor vendégségbe jönnek hozzám:

— Megnézzük a múzeumot.

Mert nálam semmihez sem szabad hozzányúlni. Semmihez.

Mindennek pontosan a helyén kell lennie — szögben, rendben, rendszerben. És ha valaki ezt megbolygatja… nos, akkor jön a kiborulás.

Mert igen, ez a rendmániám is én vagyok. Néha komikus, néha ijesztő, de mindig teljesen saját. A kis univerzumom, ahol minden a helyén van — legalábbis amíg én nem vagyok az, aki felborítja.

Lehet, hogy mások szerint ez túlzás. De számomra ez az én módszerem arra, hogy túléljem a káoszt. Hogy kapcsolatban maradjak önmagammal — és néha talán a téridő kontinuummal is, miközben pásztázom a millimétereket, mint Sherlock Holmes és Marie Kondo különös kombinációja.

És hogy szégyelltem-e magam a thermo kardigán miatt? Igen.

De legközelebb is kiszúrom, ha valami nincs pontosan a helyén.

Ez van.

Leszállt közétek a sas.