S.E.

Mi kell az emlékek felidézéséhez?

Egy hangulatmorzsa, egy illattöredék, egy hang?

Egy bakelitlemez recsegése, vagy a Szajna-part fénye, ahogy megcsillan a vízen?

Azt hittem, az emlékezés akarattal működik.

Hogy ha nagyon próbálok visszagondolni, újra ott leszek: a szobában, ahol a gitárja szólt, vagy a metróban, ahol először láttam fekete bőrű férfit, és gyerekként csak annyit éreztem: a világ sokkal nagyobb, mint hittem. De ma már tudom: az emlékek nem engedelmeskednek. Nem hívhatók elő parancsra. Megjelennek, amikor akarnak — mint egy árnyék, ami átlibben a délutáni fényben, vagy egy hang, ami épp akkor szólal meg, amikor leginkább hiányzik valaki.

Minden nap gondolok rá.

Nem mindig tudatosan — csak egyszerűen ott van.

Nem minden gyereknek jut különbejáratú kapu a világ szépségeihez. Nekem igen. Nem volt rajta kulcslyuk, sem lakat – ez a kapu inkább egy lemezjátszó tűje volt, ami finoman ereszkedett a barázdák közé, és megszólalt a zene: Spanish Romance. Benkő Dániel gitárja azóta is ott zenél bennem. Akkor még csak egy délután volt a sok közül, amit a nagybácsikámmal töltöttem. Ma már tudom: az egyik legfontosabb.

Nem kell időgép.

Csak egy lemez.

Csak egy hang.

Gyerekként a család ismerős kockaságában ő volt a megbillenő szög. A nagybácsim – akiről sosem tudtam eldönteni, hogy rocksztár, régész vagy időutazó-e – teljesen kilógott a sorból. Talán épp ezért éreztem magam mellette otthon. Bohém volt, jókedvű, kíváncsi. Egyik pillanatban kártyát kevert, a másikban Beatles-lemezt indított, és csak annyit mondott: „Hallgasd meg, mit jelentett ez nekünk.” Nem magyarázott. Nem tanított. Csak jelen volt. Tényleg.

Szentendrei piacok, ásványbörzék, tollasmeccsek és kártyacsaták. Nem tudtam, mi az a francia sanzon, csak azt, hogy ő érti a szöveget – és elmosolyodik tőle. ’88-tól ’96-ig tartó éveim hétvégéit gyakran töltöttem náluk, és ezek az emlékek ma is ragyognak, mint az ásványok, amiket együtt gyűjtöttünk. Máig velem vannak, gondosan elrendezve, ahogy ő is tenné. 

Tízéves voltam, amikor elvitt Párizsba. Nem nyaralni, hanem látni. Azt mondta, a Notre-Dame nem székesegyház, hanem történet. A Montmartre nem domb, hanem életérzés. Az Eiffel-torony szintjeit egyszer lifttel, egyszer gyalog jártuk be, mert „a látványt ki kell érdemelni”. A Pompidou Központnál leesett az állam: színes csövek, kifordított szerkezet — és ő csak nevetett: „Látod? Itt a belső a külső.” 

A Louvre termeiben majdnem segítségért kellett kiáltanom – úszkálva a túladagolt, felfoghatatlan, átérezhetetlen gyönyörűségek között. Lehet mértéket tartani, minőséget érzékelni a mennyiség ilyen tombolása közben? Kilométeres termek után végre az itáliai festészet bűvköreibe sodródtunk. Egy sűrű, zsongó embertömeg hömpölygött velünk együtt.

A terem tágas volt, mégis mindenki ugyanahhoz a falhoz igyekezett. Előtte selyemzsinóros korlát, mögötte üvegkabin, páratartalmat mérő készülék — és ott volt Ő. Mona Lisa.

A tömeg rajongva fényképezett, mintha a vakuk villanásai elrabolhatnák a titkot, amit a festmény őriz. A szája szegletében valami hamiskás visszafojtottság, a szemében bölcs derű — és néha már azt hittem, ez a visszafogott mosoly egyszer csak kitör, és példátlan hahotává sodródik, kinevetve ezt az egész hülye, vakuzó bandát.

Úristen, de kicsi! — ez volt a második gondolatom. Minden kép, amire számítottam, monumentális volt a fejemben, és aztán ott állt ez a kis festmény – mégis valami elképesztő erő áradt belőle.

Ott tanultam meg, hogy a művészet nem tárgy, hanem találkozás.

Átsétáltunk az Invalidusokhoz, Napóleon sírjához. Már a terem elrendezése is különös volt: minden út, minden emelkedő, minden lépcső úgy vezetett, hogy az ember kénytelen volt meghajolni előtte – akár akarta, akár nem. Tízévesen ez meglepett és lenyűgözött. Mintha maga a tér súgná: itt állsz a történelem előtt, és el kell ismerned a súlyát.

Az Operában a Chagall-féle mennyezet alatt ültünk. A színek úgy úsztak egymásba, mint egy álom, amit nem akarsz elfelejteni. 

A Szajnánál baguette-et ettünk, és minden sarkon megálltunk, mert mindig történt valami, amit érdemes volt észrevenni: egy biciklis, aki fütyült a kutyájának, egy könyvárus tintás ujjakkal, egy gyerek, aki galambokat kergetett a napfényben.
Egyik délután bolhapiacra tévedtünk, és ott kaptam tőle egy gyönyörű kis kitűzőt: egy hófehér macskát.  Azóta is megvan. Párizsi kincs.

Beléptünk egy sajtboltba – a camembert és az érett sajtok illata teljesen új volt számomra.

Emlékszem a divatos kirakatokra, a tökéletesen öltözött nőkre és férfiakra. Ott láttam először macskát pórázon, arany- és ezüsttűsarkú cipőket, amik csillogtak a fényben. Teljesen ledöbbentett az a város – minden sarkon új csoda, minden lépésben titok, amit csak észrevenni kell.

Nem felejtem el a metrómegálló nevét sem. Én csak „Bonserjaim”-nak hívtam – valamiért így maradt meg bennem. Később tudtam meg, hogy Jacques Bonsergent volt. A hangzása mégis az enyém maradt. Ott volt a szállodánk mellett. 

Abban a párizsi nyárban értettem meg először, mit jelent a stílus. Tízévesen ezt még nem tudtam megfogalmazni, csak éreztem: valami itt más. Valami itt – él.

Három évvel később már olasz körúton voltunk — én tizenhárom voltam. Akkor valami már megváltozott. Mintha sietne. Mintha mindent meg akarna mutatni még egyszer.

Ott álltunk Firenzében, a Ponte Vecchiónál. Ő magyarázott valamit Dante-ról, de én inkább őt néztem. Megpróbáltam elraktározni a mozdulatait, a hangját, a nevetését, a kis oldaltáskát, amiben mindig volt valami furcsa kincs: gyufásdobozban ásvány, egy régimódi toll.

Fájni kezdett a lábam a sok sétától, de nem számított — minden lépés új csodát hozott. Firenze tömény volt és felfoghatatlanul szép. Az utcákban a fény másképp esett, a házak melegebb árnyalatot viseltek, mint Párizsban, és a díszítések mögött valami csendes harmónia lüktetett.

Az olasz jó ízlést már akkor kiszúrtam — de itt, a színek, a formák, a ritmus között, ez már nem puszta stílus volt, hanem életforma.

Ő volt az, aki megtanított látni. Nem a templomokat, a szobrokat vagy a festményeket — hanem a pillanatot. A hangulatot, a részleteket, a szépséget ott, ahol más csak továbbmegy. Olyan volt, mint egy láthatatlan tanár, aki nem magyaráz, csak jelen van.

És én, mint jó diák, próbáltam mindent elraktározni: a nevetését, a gesztusait, a csodálkozó tekintetét, a gondolkodásának ritmusát.

Nem mondta, hogy búcsúzik.

Nem tudtam, hogy búcsúzni kell.

Azt hittem, majd újra megyünk valahová.

Talán még most is ezt hiszem.

Ő pedig már nem sokáig maradt velünk.

Nem is sejtette, hogy a jelenléte mekkora nyomot hagyott bennem.

Hogy az ő különállása, kíváncsisága és nyitottsága életmintává vált számomra.

A születésnapunk egy nap különbséggel volt, és mindig együtt ünnepeltük.

Volt ebben valami rejtett összhang.

Most már 29 éve fújom egyedül a gyertyákat. De mindig kettőnkért kívánok valamit.

Talán akkor sem tudta, milyen fontos nekem.

De én tudom.

Most is tudom.