Ston - egy apró mediterrán paradicsom

Ston nemcsak arról ismert, hogy Európában a leghosszabb védőfallal rendelkezik. Egy másik érdekes tény erről a helyről, hogy három dolgot állít elő bőségesen: bort, osztrigát és sót, és mindhárom finomságot a világ minden táján elismerik. Sótermelése a római időkre nyúlik vissza, és azóta is ugyanolyan természetes és környezetbarát módon állítják elő a tenger, a nap és a szél által. A Solana Ston 58 medencéből áll, 5 csoportra osztva. Manapság itt körülbelül 500 tonna só készül évente.

Mint sok más középkori horvátországi várost, Stont is védő kőfal veszi körül. De Horvátország több fallal körülvett városától eltérően Ston egyedülálló hírnévre tett szert - 14. századi kőfalait „európai nagy falnak” nevezték el. Hogy őszinte legyek, nem igazán hiszem, hogy a kínai nagy fallal ugyanabba a ligába tartoznának, de meg kell hagyni a falak monumentálisak, és csodálatos kilátást nyújtanak az alatta fekvő parti tájra. Az építmény lehetőséget kínál arra is, hogy Stonból Mali Stonba - a város kisebb, csendesebb testvérfalujába - mintegy 45 perc alatt, nyugodt tempóban átgyalogoljunk rajta.

Nem sok minden történt Stonban.  Rövid idő elég volt arra, hogy körbejártam az óvárost. Volt néhány keskeny utca, körülötte narancssárga háztetős kőházak, tengeri éttermek és macskák. Itt nincsenek boltok vagy különleges látnivalók, és csak pár étterem közül lehet választani, de mégis érdemes megtenni a sétát. Ez a furcsa kis városka szerintem az egyik legjobb hely a világon. Több, mint egy festői mesekönyvfalu a sziklás dombokkal és a kék tengerrel. Meglehetősen nyugodt és csendes város álomszerű légkörrel, az egésznek olyan a hangulata, mintha megállt volna az idő.

Felfelé haladva tekintetünk az alábbi tájra, egy maréknyi vörös tetős falura, a hullámzó, köves dombokra, a zafírkék tengerre, só és osztrigatelepekkel megszórt csillogó vízre esett. A falak mentén járva melegítette a nap az arcunkat és a szellős levegőben éreztük a só illatát.

Majd hirtelen felhők érkeztek és váratlanul eleredt az eső. Elindultunk szapora léptekkel a macskaköves utcákon, hogy megtaláljuk azt a remek kávéházat, ahol a leghabosabb kapucsínót és a legfinomabb süteményeket szolgálják fel. 

Az eső egyre erősödött és egy finom kávé mellett mélázva arra jutottam, hogy a "zsibbadt unalom" szavaknak itt pozitív jelentése van. Éled a nyugodt életed, kint szinte egész évben meleg és napos az idő, - talán a mai nap volt ez alól az egyetlen kivétel - a hegyek és az Adriai-öböl közelében. Ismered az összes szomszédodat, de ez nem bosszant. Minden nap munkába jársz, közel negyven éves lehetsz, és még mindig pincérként dolgozol, ami egyáltalán nem frusztrál. Nincs kedved milliókat keresni, mert itt nincs is rá szükséged. Így is elegendő a fizetésed mindenre, amire csak szükséged lehet. És a legjobb bónusz az emberek mosolya, akikkel naponta találkozol. Pont olyanok, mint Te - boldogok. A Stonban töltött napom unalmas, de felettébb boldog volt. Valóban nincs sok látnivaló, de nem is ez a lényeg. Ez a hely hangulatáról szól, ahol élvezhetjük a napot, a tengert és megfeledkezhetünk az egész világról.

Laarka

Neum

 

Azon a reggelen, amikor elhagytam Mostart, az egyetlen látható víz a Neretva folyó smaragd folyása volt, ami a város híres, 16. századi Stari Most (Régi híd) alatt folyik. A város körüli táj sziklás és éppoly zord és könyörtelen, mint az a történelem, amely nem is olyan régen lángra lobbantotta ezt a földet és népét. A busz kifelé indult a városból és tartott dél felé, de ekkor az Adria pezsgő vize még messze volt. A Balkánon továbbra is kötelező az útlevél-ellenőrzés a határátkelőhelyeken. Míg Európa nagy része a szabadon átjárható határok világa felé mozdult el, a Balkán még mindig olyan régió, ahol a be- és kilépést szorosan figyelemmel kísérik. Számos emlékeztetőt kaptam a határok és az útlevél-ellenőrzés furcsaságairól a Mostarból Dubrovnikba -Splitbe tartó buszon. Itt még nem omlottak le a határok. Még mindig vannak látható jelei a háborúnak, például a félig lerombolt, golyó ütötte lyukakkal tarkított házak. Ahogy elkezdtem utazni a városok és vidékek között, romos épületek és tömegsírok látványával szembesültem mindenütt. Soha életemben nem láttam még ilyen nyers módon a háborús konfliktus következményeit. Nyilvánvaló volt, hogy az ország harci sebei még frissek. A szépséges, de a háború maradványaitól és az erős oszmán befolyástól átitatott tájakon áthaladva folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy Európában vagyok. Európát gazdagnak, hatékonynak és jól fejlettnek ábrázolt kontinensnek szokás tekinteni. A kátyús utakon a vidék mélyére haladva egyre inkább rájöttem arra, hogy milyen hosszú utat kell még megtennie ennek az országnak, hogy csatlakozzon a fejlett világhoz. Az utakon közlekedő összes jármű például több évtizedes volt, újszerűnek tűnő autót szinte nem is láttunk.  Az iskolás korú gyerekek a félig szétrombolt házak előtt üldögéltek az iskolapad helyett, a férfiak pedig sehol. A családok bádogtetős parasztházakban laktak. Mindenki maga termesztette a zöldségeit, és nem azért, mert menő önellátónak lenni, hanem azért, mert az élelmiszer máshonnan nem volt beszerezhető. Itt mintha megállt volna az idő, miközben Európa többi része tovább haladt. Hálás voltam és vagyok, hogy nem osztottak nekem ilyen nehéz lapokat az univerzumból.

Utam következő állomása Bosznia-Hercegovina egyetlen tengerparti városa. Ha elképzelitek a térképen, talán még vissza is kérdeztek, hogy nem hülyültem-e meg, és van egyáltalán ennek az országnak tengerpartja. Igen van, Neum.

Neum nagyon közel van Mostarhoz, valamint Dubrovnikhoz, ami mindkét várost közkedvelt célponttá teszi egynapos kirándulásokhoz. A város idomul a természeti adottságokhoz, így a házak, villák szabályszerűen hozzá vannak igazítva a hegyoldalhoz. Meg kell szokni, hogy az utcák folyamatosan lefelé és felfelé haladnak. A városban már Tito idején is óriási építkezésekbe kezdtek, ennek köszönhetően a szállodák gombamód szaporodtak. Ahol korábban a párt emberei üdültek, ott ma a napozni vágyó vendégek keresik fel a strandokat. A szállodákból a partra gyalogoslépcső vezet lefelé. Ahol én megszálltam, onnan például 215 lépcsőn át lehet lejutni, pedig nem is tartozott az igazán magasan fekvő épületek közé.

Egyébként a városka jelenleg is fejlődik, sok az épülő új ház és szálloda. Szinte minden épület egyben szálláshely is, a kisebbekben 2-3 szoba, a nagyobbakban akár 6-8 apartman is van. Az utcák és épületek mind közművesítve vannak, még a csapadékvíznek is vannak csatornái. Azokban a házakban ahol helyi lakosok élnek, ott minden négyzetcentiméter hasznosítva van, ki virágot, ki pedig fűszernövényt ültet a cserépnyi szabad helyre. Az utcák tele vannak virágzó leanderekkel, sok helyen pedig pálmák adnak árnyékot és szőlőlugasok törik meg a kőrengeteget. Számos kisebb-nagyobb vendéglátóhely – étterem, cukrászda, pizzéria, kávézó, söröző – várja itt a vendégeket, és szolgálja ki őket először vendégként, másodjára pedig már jó ismerősként. A szálloda, ahol több napot eltöltöttem még a „boldog jugoszláv” időkben épült. Külső megjelenésében tipikusan a szocreál építészet stílusjegyeit hordozza. Az épület 7 emeletes, a fogadószint az 5. emeleten van. A bejáraton belépve egy impozáns belső térben elhelyezett recepciónál intézhetik a vendégek a be-, és kijelentkezéshez szükséges formaságokat és azért, hogy eközben szomjukat olthassák – pár lépésnyire már helyet is foglalhatnak a hall részét képező eszpresszó-drinkbár kényelmes foteljeiben.

A bejelentkezés után lementem a 3. emeleti szobámba, amit pillanatok alatt birtokba is vettem. Praktikusan berendezett szoba zuhanyozóval. Az étterem fölött egy részben nyitott terasz helyezkedik el. Az étterem szép nagy, tágas, ami, ha teljesen megtelik, akkor sem tűnik zsúfoltnak. A felszolgálók rendkívül figyelmesek, és igyekeznek maximálisan kiszolgálni a vendégeket. A reggelik svédasztalos önkiszolgáló rendszerben zajlottak, míg a vacsoránkat a felszolgálók szervírozták. A már említett hall drinkbárjához egy terasz is tartozott, ahol esténként élő zene szórakoztatta a vendégeket.

Mint említettem, a szobám a harmadik emeleten volt, miként a szálloda úszómedencéje is, melyet tengervízzel töltöttek fel és tartottak állandóan frissen. Természetesen napozó terasz is volt a medence körül egy kis drinkpulttal. A medence egyik fele benyúlt az épületbe – ahol a tető és az üvegfalak némi árnyékot adtak a legnagyobb melegben is -, míg a másik fele a szabad ég alatt volt. Így aztán, ha lustaság fél egészség alapon a kedves vendégnek nem volt kedve „levándorolni” a tengerpartra, akkor is tengervízben hűsölhetett.

Apropó tengerpart. Innen aztán még jó néhány lépcsőt kellett lefelé haladni, és már meg is érkeztem a plázsra. Itt a hétvégi napokon akkora a zsúfoltság, mint egy heringes dobozban. Diákkorom budapesti villamosozásait juttatta eszembe a tömeg. Meglepő, hogy amikor a tömeg este elvonult, alig maradt szemét utána, pedig sokak szerint ez a „balkán”. A hét más napjain sokkal kényelmesebb, bár akkor is ajánlatos minél hamarabb lemenni az árnyékos helyek miatt. A strand teljesen kavicsos, némi időbe telt amíg az ember megtalálta a megfelelő pózt a napozáshoz. Sajnos nagyon kevés a fa, és ha nem megy le időben az ember a partra, árnyékos helyet már véletlenül sem talál. A víz nagyon tiszta és kellemes hőmérsékletű volt, olyan, mint a legdélibb horvátországi strandoké. A tisztasága azért volt meglepő, mert tulajdonképpen egy mélyen benyúló öbölben van és az ilyen helyeken általában nem olyan intenzív a víz öntisztulása, mint a nyitott partszakaszokon. És hogy mennyire fontos a vendég, a turista, talán mi sem példázza jobban, mint az, hogy alig néhány métert kell csak megtenni ahhoz, hogy éhségét vagy szomját csillapítsa a strandoló.

Ugyan vittem a laptopomat, de egyszer sem kapcsoltam be, inkább magamat próbáltam kikapcsolni. Lementem a tengerhez, a víz mellett ücsörögve élveztem a napsütést, a meleget. Az elmúlt napok és események láncolata arra késztetett, hogy mélyen elgondolkozzam. Utazásaim az elmúlt években nem voltak előre megtervezettek, és gyakran véletlenül találtam magam egy új országban, ezért szinte kivétel nélkül mindig olyan helyre érkeztem, ahol kevés, vagy semmilyen elvárásom nem volt, és úgy gondolom, hogy így nyújthatta számomra azt az élményt, amit én az utazás lényegének gondolok. A legjobb utazási lehetőségek ugyanis szerintem azok, amelyek felnyitják a szemedet és kiszélesítik a látóteredet. Bosznia-Hercegovina nekem egy ilyen utazási élmény volt. Az ott eltöltött időt alatt, a feje tetejére állt a felfogásom az öreg kontinensről, amelyen egész életemben éltem. Hálás vagyok, hogy láthattam, mert nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sokkal jobban megértsem magam, és az emberiséget.

Međugorje

Mostartól 30 km-re fekszik Međugorje. Első látásra egy jelentéktelen bosnyák falunak tűnik. 1981-ig talán még az ország lakói sem tudtak Međugorje létezéséről. Mindez azonban június 24-én megváltozott.

Hat kisgyermek játszott a faluhoz közeli dombon, amikor megjelent előttük egy nőalak, kisdeddel a karján. A gyerekek annyira megijedtek, hogy hazaszaladtak, másnap viszont újra elmentek arra a helyre, ahol a Szűzanya megjelent. Ettől kezdve több napon át mindig pontosan ugyanabban az időpontban megjelent a gyerekeknek, és együtt imádkoztak. Amikor a falu lakói tudomást szereztek a történtekről, egyesek elmeháborodottnak nyilvánították a gyerekeket, és próbálták megakadályozni a találkozásokat. Az akkori ateista rendszer is rossz szemmel nézte a történéseket, ezért kihallgatások egész sorának vetették alá a gyermekeket. Ők viszont továbbra is kitartottak igazuk mellett. A jelenéseknek pedig célja volt. A Szűzanya minden alkalommal üzent az embereknek és a papoknak. Így a kicsi faluból, ahol sem áram, sem vezetékes víz nem volt, egy csapásra zarándokhely lett.

Aachen, Assisi, Köln, Loretto, Lourdes, Fatima, Međugorje. Talán ezek a legismertebb, katolikus szíveket megdobogtató helyek. Hatalmas tömegeket vonzó városok, falvak, ahol jelenéseket láttak. E jelenések különbözőképpen mutatkoztak meg, de végeredményben egy személyre mutattak, Szűz Máriára.

Többféle okból indulnak el az emberek zarándokútra. Nem szimpla kirándulás ez, lelki utazás is egyben.  Van, aki kíváncsian, van, aki hálával a szívében, más nagy terhekkel a vállán indul el és nehéz csomagokkal érkezik meg Mária földjére. Van, aki gyógyulásért imádkozik. Van, aki saját magával szeretne békébe kerülni. Van, aki a családjáért. Egyvalami közös mindegyikükben. Olyan dologról van szó, ami túlmutat a saját erejükön. Keresik a kapcsolatot Istennel, a természetfölöttivel, vagy akiben, amiben hisznek. A belső motiváció sokféle, a végeredmény viszont az, hogy a spirituális turizmusban egyaránt megtalálhatja számításait a kispénzű ember és a tehetősebb felső középosztálybeli is.

Međugorjeban már nemcsak helyiek kínálnak szállást a megfáradt hívőknek, hanem puccos szállodák egész sora várja a turistákat és zarándokokat. A spirituális turizmus népszerűsége elképesztően megnőtt az elmúlt évtizedekben. Međugorje évente megközelítőleg egymillió zarándokot vonz. A városképét, más zarándokhelyekhez hasonlóan, nagy kiterjedésű buszparkolók, emléktárgyüzletek és a tömegesen ide érkező turisták igényeihez igazodó vendéglátó egységek határozzák meg. Az óriási kegytárgy boltokban van minden. Gumi Szűzanya, sötétben foszforeszkáló Szűzanya, elektromos mécsesek, szentképek, énekeskönyvek, imakönyvek, útikalauzok a zarándoklatokhoz, térdvédők, szoborcsoportok minden méretben, golyóstollak Međugorje - felirattal, repülőre felvihető kis kiszerelésű szenteltvíz, pálinka és dohány. A Szűzanya pedig még a leglehetetlenebben kinéző tárgyakról is mosolyog vissza ránk. „Szent” dolgokból hasznot húzó giccsbazár, és csak remélni merem, hogy a bevétel egy részét legalább valóban a rászorulók megsegítésére fordítják.

A település mellé magasodik a Kereszthegy, melynek hatalmas sziklái között keresztút húzódik meg. A zarándokok hajnali 3 órakor indulnak az útra, teljes sötétségben, elemlámpák halvány fénye mellett. A hegyoldal lábánál köveket gyűjtenek, melyeknek szimbolikus jelentőségük van. A kis kövek, amiket kezükben tartanak, életük egy-egy darabjai. Bármit meg lehet fogalmazni: hálát, kérést, felajánlást. A hegycsúcsra érve, az ott lévő hatalmas keresztnél lerakják köveiket. Otthagyják terheiket a hegyen. A Nap közben felkel. A sötétségbe betör a világosság. A felkelő nap által átjárja őket a fény.

Nem vagyok hívő. Gondtalanul élem a vallástalan szülők vallástalan gyermekének életét. A szüleim olyannyira nem vallásosak, hogy gyermekkoromban sem kereszteltettek meg, még hagyományból sem. Talán emiatt nem volt soha hiányérzetem a vallással kapcsolatban. Azt gondolom, régen az emberek háromféle okból kelhettek útra. Hódítás, kereskedelem és zarándoklat céljából. Azonban mindhárom ősi utazási célban egyvalami nagyon is közös volt. Az ember változni akart. Több akart lenni. A hódító hatalmasabb, a kereskedő gazdagabb, a zarándok megtisztultabb. Megmagyarázhatatlan esetek pedig történhettek. Amíg nincs rájuk tudományos magyarázat, addig azok csodák maradnak. A csodák pedig, ha valóban azok, akkor képesek megváltoztatni az embert.

Jó utat, Laarka

Stari Most

A mai napon Bosznia-Hercegovina déli részén jártunk. Mostar városát látogattuk meg, melyet a kékeszölden csillogó Neretva folyó szel ketté. A város a Stari Most hídról kapta a nevét. A hidat egyébként Nagy Szulejmán építette, hogy serege át tudjon kelni a Neretván. Napjainkban a folyó bal partján élnek a kisebbségben lévő muzulmán bosnyákok, míg jobb partján a katolikus horvátok.

Itt szeptemberben is kék az ég, szikrázó napsütés és 30 fok meleg van. A táj festői, palettára kívánkozó. A rengeteg turista már kevésbé. A látogatóözön egyébként elég sokszínű, nem csak európaiakat, hanem távol-keletieket, és közel-keletieket is láttunk bőven.

Mostar egy igazi mediterrán kisváros csodálatos mecsetekkel, domboldalra épített házakkal, ottomán kori épületekkel, és hangulatos szűk utcákkal. Az „Öreg híd” 400 éven keresztül háborítatlanul állt, mígnem 1992-ben a várost szinte teljesen megsemmisítő összecsapásokra került sor, mert a muzulmán bosnyákok és a keresztény horvátok vállvetve harcoltak a Mostar városát bombázó szerbek és montenegróiak ellen. Egy évvel később, azonban egy olyan kibékíthetetlen konfliktus robbant ki a két, korábban egymás mellett küzdő népcsoport között, mely két éven keresztül folyamatosan tartó polgárháborúba torkollott. 1995-ben Mostar hídjai és szinte az összes ottomán kori mecsete megsemmisült. Ez a város kulturális nyitottságának szimbolikus veresége lett.

A híd, mint olyan, nem csupán egyszerű fizikai konstrukció, hanem az emberek és helyek szó szerinti összekötője is. Jelképe a haladásnak, az összetartozásnak, a fejlődésnek. Összeköt partokat, településeket, emberi sorsokat. A pusztítás előtt évszázadokon át a polgári béke szimbólumaként állt. Mostar rengeteg nemzetközi segítséget kapott, hogy újra felépítse az UNESCO Világörökségi listáján szereplő óvárosát, de még 25 év után is vannak olyan részei a városnak, amik talán sosem újulnak meg. A híd közelében egy szűk utcákkal körbezárt kis park sírokkal van tele. A sírkövek hasonlítanak egymásra, rajtuk gyerekek és fiatalemberek fényképei. A kötőjel utáni számok mind 1992 és 1997 közöttiek. Emlékezés az áldozatokra. A békétlenség és a vallási megosztottság meg nem szűnő jelei.

A tér nagyon kaotikus, mivel mindenféle építészeti stílus megjelenik. Az óváros gyönyörű köves kavicsos utcáival, hátunk mögött az égig érő hegyekkel, lakóházaival, bazársorával, török kávézóival és boltíves kapualjaival a mai napig őrzi középkori ottomán hangulatát. A szőnyegek, rézedények roskadásig megtöltik a üzleteket.  Anyukámnak én is beszereztem pár rézedényt, főleg, hogy a rosegold szín most a fénykorát éli.

Gasztronómia terén is nagy a keveredés. A bazársor végén egymást érik a különböző jellegű éttermek, kávézók, fagylaltozók rendkívül kedvező áron. A keleti hangulat biztosított, mindenhol fa asztalok, székek, sokszínű és puha szőnyegek, ülőpárnák.

A híd ívének legmagasabb pontja 27 méter, ahonnan a bátor helyiek, férfiasságuk bizonyítékaként a mélyben zúgó Neretva folyóba vetik magukat,  Ugrók mindig vannak, de csak akkor mutatják be tudásukat, ha összekalapoztak elég eurónyi pénzt a nézelődőktől. 2004-ben hivatalosan is újraindították a hídugró versenyeket.

Mostar (és egész Bosznia) vallási toleranciáját és sokféleségét sok példa bizonyítja: mecsetek, katolikus templomok és ortodox egyházak egymás mellett. A várost sújtó konfliktusok és kulturális robbanások ellenére Mostar továbbra is egy sokszínű kereszteződés. A háború óta ugyan békében élnek egymás mellett, de azért még érezhető a távolságtartás. Ide el kell jönni, ha érzelmileg közel akarsz kerülni ahhoz a történelmi drámához, ami itt lezajlott. Megérteni nem lehet, hiszen felfoghatatlan, hogy Európában ilyesmi a XX. század végén megtörténhetett.

Laarka

Szarajevó

Tőlünk 300 kilométerre egy teljesen új kultúrába csöppenhetünk. Szarajevó nagyon különleges város, mivel a török uralom időszakából, az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült belvárosi szecessziós házak és az egykori Jugoszlávia szocreál épületeinek érdekes egyvelege. Itt tényleg találkozik Kelet és Nyugat. Mintha a legnagyobb vallások gyűjtőhelye lenne a város, ahol néhány száz méteren belül négy különböző vallás (katolikus, ortodox, muzulmán és zsidó) temploma található meg. Fantasztikus dzsámik, bazárok, karavánszerájok, római katolikus és ortodox templomok, zsinagógák, hangulatos városrészek visszarepíthetnek minket a történelem mélyére.

A háztetők felett minaretek törnek az ég felé, ahonnan a müezzinek naponta ötször hívják imára híveiket, és hirdetik Allah dicsőségét. Itt azonban nemcsak mecseteket találunk. A keleties hangulatot árasztó rézművesek utcáiban és a bazárban megcsodálhatjuk a régi idők hangulatát. 

Láthatjuk a háború szörnyűségeit és megtapasztalhatjuk a helyiek vendégszeretetét is. A várost egykor Európa Jeruzsálemének is nevezték. Egyrészt az évszázadok óta meglévő etnikai és kulturális keveredés miatt, másrészt az egykor itt élt Szefárd zsidó lakosság miatt, akik a 15. században kerültek ide, mikor spanyol földről kiűzettek, a muszlim török szultánság pedig befogadta őket.

Az óváros maga a történelem. A Szarajevói-merénylet a Miljacka-folyón átívelő Latin-hídnál történt, az itt található utca sarkán fekvő épületen emléktábla jelzi, hogy innen adta le Gavrilo Princip 1914. június 28-án a halálos lövést Ferenc Ferdinándra és feleségére, Zsófiára - kirobbantva ezzel az I. világháborút.  

A bazársor, a mecsetek és templomok mellett sajnos még mindig szinte minden második házon hatalmas golyónyomok jelzik a közelmúltban zajlott délszláv háború pusztításait. Ezek a nyomok nem csupán örök mementóként jelzi a közelmúlt szörnyű eseményeit, de adókedvezményben is részesül az, kinek házát a háborúban találat érte, és anyagi lehetőségei nem engedték meg a renoválást.

A bazársoron pedig rengeteg töltényhüvelyből készült dísztárggyal találkozhatunk. A városban 1992 - 1996 között több mint tízezer ember halt meg, köztük több gyerek. A helyi beszámolók szerint naponta több száz gránátot lőttek a városra. A boszniai főváros az ostrom idejére áram és víz nélkül maradt, és olykor a gázellátás is szünetelt. Nem beszélve az élelmiszerellátásról. Ekkor építették a reptér mögötti alagutat, melyen keresztül igyekeztek valahogy ellátni a várost.

Az élet központja ma is a sétálóutca. Sajátos, nagyon egyedi légköre, hangulata, olyan mintha Isztambul és Bécs keveredett volna egymással. 

A lenyugvó nap mellett lassan megtelik a mecset. A muzulmánok imához készülődnek. Megtelnek a teraszok, kávé illata terjeng. Vízipipázó fiatalok ücsörögnek kis eldugott, hangulatos kávézókban. 

Fekete leplekbe burkolózott nők járkálnak színes és méregdrága bőrtáskákkal az oldalukon divatos, európai öltözetű férjeikkel. Muzulmán tizenéves lányok konzervatív fejkendős öltözékben ugyanakkor nyugatias viselkedéssel a pláza parfümériájában próbálgatják a vérvörös rúzst és parfümöket. Mint helyi idegenvezetőnktől megtudtuk, nem minden érdek nélküli ez a hagyománytisztelet, az állam ugyanis havonta személyenként 80 euróval támogatja a fejkendő viselését. Ugyanitt rövid ruhás tinédzser lányok érkeznek randevúra. Az okostelefon mindenki kezében természetes, vallás ide vagy oda. Sétálva észrevehetjük, hogy csak a nyugat-európaiak sietnek. A szűk kis utcácskákban pedig finom illatok terjengenek és gazdag történelmére építve példát akar mutatni a világnak toleranciából.

Laarka