La Punta del Callao

Hát elérkezett ez a nap is, elindultunk „haza”. Fájó szívvel pötyögöm most e sorokat az amerikai reptérről, ahol 11 órát kell várakoznunk az átszállásra.

Egy utolsó „pánsípos, El Pasa Condoros” svédasztalos reggeli. Egy utolsó Adiós és Gracias a recepciósnak. Egy utolsó pillantás a recepción lévő oxigénpalacknak aki várja a magasságot nehezen viselő turistákat. Egy utolsó taxizás a cuzcoi reptérre. Helyi járattal másfél óra alatt repültünk át az Andokon keresztül Limába. A mellettem helyet foglaló kanadai házaspár „boldogított” a másfél órás út alatt. Élményeiket ecsetelgették kissé illuminált állapotban, engem cseppet sem érdekelve.

Limában még maradt pár óránk, így taxival elmentünk La Punta del Callaoba, mely az óceánparton egy előkelő oázis, sziklás strandokkal és lenyűgöző kilátással. La Punta az 1800-as évek végén eredetileg olasz bevándorlók által létrejött gyöngyszem, mely hamarosan beleolvadt a növekvő városi környezetbe. Manapság a perui felső középosztályé, tiszta, rendezett, nyugodt, amely szürreális érzés, miután áthaladtunk az ehhez képest kaotikusnak tűnő limai fővároson. 

Lakói örökségének köszönhetően nem meglepő, hogy az ultramodern kúriák a 19. századi spanyol és olasz építészettel találkoztak. A tengerészek, jachtklubok és csónakázók királyi helyszíne. Négy nagy regatta klub hajói is indulnak La Puntaból. A legtöbb társaságot az 1800-as évek utolsó negyedévében alapították az elit sportklubjaként. 

A La Puntában található éttermek többsége tenger gyümölcseire koncentrál, de mivel vegetáriánus vagyok, addig keresgéltünk, amíg sikerült egy bájos, családi tulajdonban lévő olasz éttermet találnunk (Taller Razeto), amely házi készítésű olasz ételekkel gazdagítja Perut. 

Lehetőségünk volt arra is, hogy ott ücsörögve a nyitott konyha koncepcióterületén megfigyelhessük az elkészítésre kerülő pizzákat, a sütőbe be- és kimenő lasagnákat és desszerteket, valamint a konyha életét általában. 

A mellettünk lévő asztalnál ülő enyhén túlsúlyos párocska pedig vagy ételkritikus volt, vagy olaszimádó kényszerevő, mert az étlapon fellelhető összes ételt végig ették. A feledhetetlen íz élményt azt hittem már nem lehet felülmúlni, de délután az utcákat barangolva szóba elegyedtünk egy végtelenül kedves kutyát sétáltató helyi lakossal, aki mesélt nekünk az életéről, az országukról, politikáról, vallásról, korrupcióról, egyszóval a perui valóságról. 

És ezzel még nem volt vége a napnak. Utolsó perui taxileintésünk eredményeként a legviccesebb és legharsányabb sofőrt sikerült kifognunk. Végül becsekkoltunk és felszálltunk a gépre. Egy utolsó pillantás - és titkon remélem nem utolsó - a gép ablakából a Jorge Chavez reptérre.

Ha Peru nem létezne, ki kellene találni. Az ellentétek országa. Ezt jól mutatta utunk során számos példa. A városi indiánok öltönyben, nyakkendőben és a hegyekben a teraszos földművelést végző indiánok kézi kapával. A zsúfolt modern városok, az átláthatatlan esőerdő vagy a végtelen sivatag. Az inka rítusok és katolikus misék. Sámánok és Szűz Mária szobrok. Roncs tömegközlekedési eszközök és luxusautók. A modern szórakozóhelyeken is szóló pánsípos latin dallamokkal vegyített tuc-tuc zene, és az utcai karneválokon népviseletbe öltözött indiánok. Az éttermekbe invitáló tulajdonosok, a luxus éttermek, és az út mellett egyedül ülő indián asszony, aki burgonyát vagy kukoricát árul csekély összegért. És nem ritka a húzókocsis gyümölcsárus sem. Az elveszett városok, az ősi romok, az andoki hegycsúcsok és napsütötte strandok világa. És ne feledkezzünk el a cipőpucolókról. Mintha az egész világot zsúfolták volna bele.

Annyi új emberrel találkoztam. Láttam megannyi kultúrát és világszemléletet. Sohasem fogom elfelejteni a három kanadai kislányt, akik eredetileg mexikóiak, és akikkel együtt indultunk Limából a nagy felfedezésre. El Catadorban a lengyel házaspárt, (akinek férfi tagja kísértetiesen emlékeztetett a balatoni német szomszédunkra) a négy fős ír csapatot, a svéd tizenéveseket pálinkakóstolás közben. Punoban a shanghai fiút, aki szintén a fejfájásával küzdött, ahogy én. A pécsi párt, akikkel legelőször a Newark reptéren találkoztunk, majd Limában és rá pár napra teljesen véletlenül Arequipában az egyik utcasarkon. Pont ott és pont akkor. A német magányos farkast, az olasz kalandort, és a perui topmodellel enyelgő enyhén korosodó szlovák adoniszt a sámán szertartáson. A három-hetes Peru-Bolíviai körutazást egyetlen közepes méretű hátizsákkal letoló spanyol szakon végzett magyar bohém fiút és utastársát.  Az amerikai reptéren megismert humoros cseh világutazót, akiről messziről virít, hogy kelet-európai és akivel nagyon értettük egymást, mert hasonló múltból érkeztünk, és hasonló akcentussal beszéltük az angolt. 

Minden utazásban az a jó, hogy jössz-mész, látsz, informálódsz, idegenekkel találkozol, új ízeket és illatokat érzel, különleges, más nézőpontokat, élethelyzeteket ismerhetsz meg. Ráadásul szabadságérzetet kapsz, olyat, amilyet otthon ritkán élhet át az ember. Szeretem otthon hagyni a szürke hétköznapokat, és átadni magam sok új érzésnek, amiben feloldódhatok. Furcsa dolog hazaérkezni. Minden ugyanúgy néz ki. Változatlan. Az egyetlen dolog, ami változott, saját magam, az élménytáram.

Adiós, Laarka

Machu Picchu - „Öreg csúcs”

Hajnali 5 órakor arra ébredtem, hogy a szállodaszoba ablakán hűvös levegő áramlott be, magamra is húztam a takarót. Kopogott az eső, végigfutott rajtam a hideg. Majd 10 perc elteltével megszólalt az ébresztő a mobilon, kelni kellett. Álmosan kászálódtam ki az ágyból és álltam a zuhany alá. A csobogó víz alatt elmerültem az elmúlt napok eseményeiben. Igaz lehet a történet, hogy amikor Isten eltervezte, hogy megteremti a Földet, Peruban kísérletezett és mindent kipróbált. E „főpróba” hozta el a sivatagok, erdők, őserdők, folyók, a tengerszint felett a hatezer méterre emelkedő hegyek sokszínűségét. Majd eszembe jutott az egyik egyetemi órám: a hegyekhez számos szimbólum is kapcsolódik. A hegységek zöld növényzetbe burkolódzó lába, a felhők fölé törő csúcsok látványa sugallja a föld és menny, a materiális és lelki, a profán és szent párhuzamokat. A hegy az, amely kapcsolatot teremt az isteni és az evilági dolgok között.

Peruba a legtöbben azért utaznak, hogy eljussanak Machu Picchuhoz. 1911-ben Hiram Bingham, a Yale Egyetem tanára azért utazott Peruba, hogy felkutassa Vilcabamba-t, az inkák utolsó menedékének pontos helyét. Cuzcoból kiindulva járta be a környező vidéket, és találkozott egy emberrel, aki elvezette a hegy ormán található romokhoz. Áthatolhatatlan dzsungelen és kötélből készült, ingatag függőhidakon át vezetett az expedíció útja a ma oly népszerű romhoz. Bár sűrű növényzet fedte, a kutató felismerte, hogy nem mindennapi emlékre bukkant. Azt hitte megtalálta a keresett Vilcabamba-t, de tévedett. Így tárult fel a mai világ számára Machu Picchu csodálatos fellegvára.

Temetkezési hely, közigazgatási központ, üdülőfalu, netán végső menedék?

Egyes feltételezések szerint elég bizonyíték van arra, hogy nem igazi városról van szó. Machu Picchut - csakúgy, mint a fáraók az egyiptomi piramisokat - Pachacuti inka uralkodó temetkezési helynek szánta. Mások szerint az inka nemesség üdülőhelynek használta az itteni épületeket, miképp a tehetős ókori rómaiak villákat építettek, hogy kipihenjék a dolgos hétköznapok fáradalmait. Megint mások szerint az inka birodalom közigazgatási központja, és egyben az inka arisztokrácia menedéke volt arra az esetre, ha támadás érte az országot. A leletek mindenesetre arról tanúskodnak, hogy időszakos vallási és csillagászati szerepe is volt a helynek. A városhoz hatalmas mezőgazdasági területek is tartoztak, a földeken haszonnövényként kukoricát és kokacserjét termesztettek, ezek mellett dísznövényeket is neveltek. A botanikusok több száz fajta orchideát számoltak össze a környéken.

A tudósok még a mai napig sem tudják biztosan, hogy milyen céllal épült Machu Picchu. Ez máig egy rejtély. Egy dolog azonban biztos, minden évben turisták százezrei látogatják meg, hogy megtapasztalják atmoszféráját. A 13 négyzetkilométeres területen mindenütt, ameddig a szem ellát, hihetetlen precizitással faragott és illesztett kövekből épített hatalmas falak, teraszok, csatornák, utak találhatók. Szinte az az érzése az ide látogatónak, hogy az évszázadokkal ezelőtt az indiánok, akik e felülmúlhatatlan szépségű környéket felfedezték, közvetlenül a hegy meredek lejtőin alakították ki lenyűgöző felhővárosukat, hogy abban boldogan éljenek.

Az inka város akár egy nap alatt is megjárható. Ekkor viszont számolnunk kell azzal, hogy ez nagyon fárasztó, hiszen összesen hat órát utazással kell töltenünk, és ebben még nincs benne a hegyen tett látogatás. Mivel a napi látogatók száma limitált, ezért ide is előre meg kellett venni a belépőjegyet. Mi ezt még Arequipaban szereztük be egy jegyirodában, a teljes oda és vissza út a buszra, vonatra, és a hegyre való belépőjeggyel együtt 176 dollárba került/fő. Naponta 2200 látogatót fogadnak, ezért a belépővel maximum négy órát tölthetünk a város területén. A belépéshez a kinyomtatott jegyet és az útlevelünket is magunkkal kellett vinnünk. Érdemes figyelembe venni, hogy a túra jó fizikai erőnlétet igényel, és a magaslati betegség tüneteivel (többek között fejfájás, légszomj, szédülés) itt is számolni kell. Egy jó esőkabát bármikor jól jöhet a Machu Picchun, mivel a hatalmas záporok bármikor előfordulhatnak a hegyekben. Ottlétünkkor is lezúdult egy olyan eső, amilyet én még nem láttam.

Cuzcoból a kora reggel induló busszal érkeztünk meg Ollantaytamboba. Innen vonattal utazhattunk tovább.

Az Urubamba folyó világosbarnán hömpölygött, hegyek és völgyek váltották egymást a vonatozás során, a térerő megszűnt. Minél távolabb kerültünk a civilizációtól, annál mélyebbre merültem abban a gondtalan tudatállapotban, amit az érintetlen természet közelsége nyújtott. Ma egyetlen gombnyomással felvehetjük a kapcsolatot bárkivel. Félelmetes, hogy mennyi erőfeszítéstől mentesítettük magunkat az évszázadok során, hogy mennyire elkényelmesedtünk, és közben mennyire eltávolodtunk a természettől és attól az életviteltől, ami a fennmaradásunkat szolgálta. Az emberiség történetét évezredeken keresztül szoros kapcsolat fűzte a természethez, és ez idő alatt kultúrától, időtől, és földrajzi helyzettől függetlenül mindig érzékelte az anyagi világ alatt áramló életet. A modern ember már annyira eltávolodott mindentől, hogy sem átélni, sem elképzelni nem tudja ezt a kapcsolatot. Az Univerzum határait fürkészi, de csak érzi, valami még sincs rendben. Mert végtelenül elhagyatottnak, magányosnak, szeretetlennek és boldogtalannak érzi magát. Valami elveszett, ami az ősöknek még megvolt. Talán ezért is fordul ma egyre több figyelem a Föld őslakosainak és a természeti népek, még megmaradt maroknyi csoportjai felé, talán ők még ismerik a titkot.

Az Aguas Calientas nevű végállomástól busz vitt fel minket a hegynyeregre. Az „elveszett városban” sétálva elképzeltem, hogyan élhették itt mindennapjaikat az egykori inka uralkodók, a magas rangú nemesek, a papok, a kézművesek és parasztok. Elképzeltem az ünnepeket, a csillagászati megfigyeléseket, a szertartásokat, a kukorica és burgonya ültetvényeket. Mintha azok a mesterművekként megépített falak meséltek volna az emlékeikről. 

A város építésének részletei azonban jócskán a múlt ködébe vesztek. A kereket és a habarcsot nem ismerő, fémeszközöket nem használó inkák egészen különleges építési módszereket dolgozhattak ki a kétezer méteres magasságban felépítendő városhoz. Hogy mi volt ez a módszer? - az a mai napig titok, a területen békésen legelésző lámák pedig hallgatnak róla.

Délben aztán elkezdett felszakadozni a felhőzet és egyszer csak ott volt Machu Picchu. Pontosan úgy, ahogy a képeken. Machu Picchu olyan, mint egy külön világ. Alulról nem látszik, a busszal lefelé haladva pedig már az út negyedénél teljesen eltűnt a szemünk elől. Maradt az emlék. Az inkák elveszett városáról nehéz írni, ezt látni, a hely szellemét érezni kell.

Laarka

Cuzco – „a Föld köldöke”

Este indultunk tovább Punoból Cuzcoba, mely szintén az UNESCO világörökség része. Az egész éjszakát a buszon töltöttük, kora reggel, 6 órakor érkeztünk meg a városba. Korábban sokszor láttam filmekben és fotókon Cuzcot, a téren emelkedő hatalmas székesegyházat, előtte a lépcsősort, köröskörül a piros tetős házakat, és mindannyiszor vágyakozva nézegettem. És most megérkeztünk, itt voltunk. 

A szállodában a szobáinkat csak 10 órától vehettük át, így az éjszakai buszozástól fáradtan és kimerülten, szemerkélő esőben vágtunk neki a városnak. Ahogy az óceántól egyre beljebb haladtunk az országban, úgy egyre hűvösebb és csapadékosabb volt az időjárás. A vezetési stílus itt is hasonló, dudálás, nyomulás, rémülten rohangáló kutyákkal és kipufogó durrogással párosulva. Csak tippelni tudtunk, hogy a tűzijátékszerű, sorozatos durrogással párosuló jelenség oka valószínűleg a város fekvésének köszönhető, mivel a tengerszint felett 3300 méter magasságban terül el, ahol az oxigén kevesebb. A durrogástól pedig félnek a kutyák. Mindezek ellenére Cuzco annyira magával ragadó, hogy kapkodtam a levegőt (és most kivételesen nem a magaslati betegség miatt). 

Ahogy álltam a főtéren és körbenéztem, hatalmas katedrálisokat láttam, hegyoldalba épített házakat, szépen rendezett parkokat és sok-sok éttermet, csinos spanyol erkélyekkel. Minden nagyon ápolt, gondozott. Még az is felmerült bennem, hogy tudnék itt élni. Biztosan megszoknám a magaslatot is.

A város bővelkedik mindenben, ami egy turistáknak kellhet. Ha az ide látogató önállóan nem tudja eldönteni, hogy hol szeretné a pénzét elkölteni, méterenként kapja az erre vonatkozó jó tanácsokat, a helyi programszervezőktől:
- Vacsora? Fáradjanak be hozzánk...
- Nem, köszönjük.
És ez különösebben senkit nem zavar, tovább magyaráznak, az étlapon szereplő ételeket és áraikat sorolva, mutogatva. Perui ételek, pizza, pisco sour, élőzene, vacsoramenü, szerepel a kínálatukban. Az árkádok alatt luxus shoppok, ellenállhatatlan alpaca termékekkel.

Van, aki festményeket árult, mások bizsukat, programot, esőkabátot, de a legtöbben a masszázzsal próbálkoztak. A közelben volt a San Pedro piac, vicces, hogy pont így hívják a piacot, ugyanis elég sok turista próbálja ki Cuzcoban a san pedro kaktuszt, amelyhez könnyedén, teljesen legálisan lehet hozzájutni a mercadoban. A piacon rejtélyes gyümölcsök, izgalmas fűszerek, házi sajtok, andoki hangszerek, kézműves termékek, mintás kelmék találhatók. Képes voltam órákra elmerülni abban az illat-, hang- és színkavalkádban, ami ott fogadott. Egyszerűen rabul ejtett.

Cuzco történetének megismeréséhez elengedhetetlen, hogy ismerjük az inka mitológiát. Most mesélek egy picit, hogy okosabbak is legyetek minden egyes nappal. A helyi őstörténet szerint mielőtt az inkák megjelentek volna a földön, magas hegyek, dús növényzet borította be a térséget. Az ott élőknek nem voltak házaik, törvényeik és vallásuk. Barlangokban éltek, gyökerekkel, bogyókkal, nyers hússal táplálkoztak. Egy szép napon a teremtő, aki nem volt más, mint maga a Nap, - amelyet istenként tiszteltek, elküldte hozzájuk két gyermekét, akik feladattal érkeztek az emberek közé. Hosszú időn keresztül vándoroltak az emberek a két gyermeket követve, míg egy napon, elérkeztek egy völgybe, aminél szebbet még soha életükben nem láttak. Ez lett az a hely, ahol az új fővárosnak állnia kell, gondolták a testvérek, és az indiánok segítségével nekiláttak a város megépítésének. 

A legenda szerint az Inka Birodalom alapjait az első inka, Manco Cápac fektette le, akit apja, Inti (Napisten) küldött a földre azzal az utasítással, hogy alapítson várost azon a helyen, ahol aranyrúdját mélyen a földbe tudja szúrni – vagyis ahol a legalkalmasabb a talaj a mezőgazdasági műveléshez. Továbbá meg kellett tanítani az embereket a növénytermesztésre, az állattartás alapjaira, szerszám készítésre, ruhakészítésre, a festés művészetére. Hiába húzták fel a házakat, azok rendre összedőltek, mert mindig nagyon heves szél fújt. A szelet úgy fékezték meg, hogy bezárták egy sziklabarlangba. Ettől kezdve könnyebben építkeztek, azonban Inti küldötte megsajnálta a szelet. Mielőtt szabadon bocsátotta volna a szelet, egy napot adott a fiúnak, hogy be tudják fejezni az építkezést. Manco Cápac felment a legmagasabb hegyre, odakötözte a napot a sziklához, és szépen nyugodtan felépítették a várost. Az épületeket hatalmas hegyekkel vették körül, nehogy megint elfújja őket a szélvihar, és azóta áll az ősi inka főváros. Felépült tehát Cuzco. Akár így, akár kevésbé mitikus módon, az azonban tény, hogy a mai napig élnek emberek a völgyben. 

A főváros jelentősége a XIII. században kezdett megnövekedni, amikor a birodalom terjeszkedésnek indult. Az óriási kiterjedésű ország működéséhez elengedhetetlenek voltak az utak, melyek építését már az inkák előtti civilizációk megkezdték, de ők fejlesztették tökélyre. Az utak behálózták a birodalmat, könnyűszerrel el lehetett jutni a legtávolabbi városokba is, 16 ezer kilométer hosszan kígyóztak a hegyek között, tambo néven ismert pihenőházak hálózatát építették ki az utak mentén, ami a híres inka futárszolgálat alapjait képezte. Az ősi fővárost szándékosan úgy építették, hogy alakja egy pumára, az inkák szent állatára emlékeztet.

A birodalom vesztét a spanyol konkvisztádorok megjelenése okozta. A spanyol hódító, Francisco Pizarro felfedezte Peru tengerparti térségeit, és ámulatba ejtette az Inka birodalom gazdagsága. Spanyolországba vissza térve pénzt szerzett és katonákat toborzott. Csupán mintegy 150 katonával érkezett vissza Dél-Amerikába. Pizarro felismerte, hogy az inka vezető személyétől mennyire függ a birodalom stabilitása, így parancsot adott az elfogatására. Váltságdíjként pedig nem kevesebbet követelt, mint az inkák teljes nemesfém készletét. Az arany és ezüst összegyűjtése nem kis felháborodást váltott ki a lakosságból, nem beszélve arról, hogy a szükséges mennyiség előteremtéséhez a templomokat is meg kellett sarcolni. Miután átadták a kincset, az uralkodó már inkább csak gondot okozott a spanyoloknak, így testvérgyilkosságért és bálványimádásért Pizarro kivégeztette. Halála zűrzavart és belső ellenségeskedéseket indított a birodalomban, így az európaiak könnyűszerrel meghódították a területet. Cuzco 1535-ben esett el.

Dél-Amerikában nagyon erős Mária kultusz van. Több Mária kép és szobor van, mint Jézus. De azért, Pacha Mama-t (Földanya) nem lehet, csak úgy leváltani. A kereszténység több százéves itt tartózkodása alatt is van valami a régi hitvilágból, a régi reflexek még élnek és működnek. Ennek egyik látható jele, hogy ivás előtt minden alkalommal pár csepp alkohol a földnek is jár.

A Katedrális építését 1560-ban kezdték meg és majdnem 100 év alatt fejezték be. Közel 400 festmény díszíti, melyek közül a legérdekesebb Az utolsó vacsora, című festmény, melyen a legjobban érződik az andoki hatás: Krisztus és tanítványai a képen ugyanis tengerimalacot esznek és chicát (kukoricasört) isznak inka serlegekből.

Az itt élő helyi lakosok szerényen, egyik napról a másikra élnek, ennek ellenére segítőkészek, társaságkedvelő és életvidám emberek. Nemcsak becsülik, de őszinte szenvedéllyel mesélnek saját kultúrájukról, történelmükről, természeti kincseikről, mindennapjaikról, és örömmel osztják meg mindazt, amijük van. Bármennyire is szerény körülmények között élnek. „Ne lopj, ne hazudj, ne henyélj” – ez volt az inkák alapvető törvénye és talán ”a hajdani világ köldökében” ezt még ma is tiszteletben tartják.

10 napja vagyunk úton. Utazunk, hogy egy kicsit megfeledkezzünk magunkról, és hogy újra magunkra találjunk. Utazunk, hogy kinyíljon a szemünk és megnyíljon a szívünk, és hogy sokkal többet tudjunk meg a világról, mint amit az interneten, könyvekből, filmekből megtudhatunk. Utazunk, hogy azt a kevés tudásunkat, amire szert tettünk, elvigyük a világ különböző pontjaira. És utazunk, hogy egy más idősíkban legyünk, és hagyjuk, hogy valami új, valami ismeretlen magával ragadjon.

Laarka

Puno, Lago Titicaca

Arequipát a reggeli órákban hagytuk el. Az úti cél Puno városa és a Titicaca-tó. Az autóbusz hét órán keresztül tekergett a kopár sziklák között. A köztük megbúvó legelőkön fel-fel tűntek láma, alpaca és vikunya nyájak. Ezek az állatok kizárólag 4000 méter felett élnek, többnyire ichu füvet legelnek.

Útközben megálltunk 4444 méter magasan fekvő Lagunillas-tónál, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. Az út szélén inka árusok árulják gyönyörű kézműves portékáikat. Még élvezni is lehetett volna a remek panorámát, ha nem lett volna kutya hideg. Leszálltam a buszról, alig tettem meg az első lépéseket, máris szédülés fogott el. Még mindig nem szokott hozzá a szervezetem a magaslati levegőhöz. Egyre jobban erősödött a fejfájásom, szédültem, fáradtságot, gyengeséget éreztem, a halántékom majd szét robbant a fájdalomtól. Napok óta fogyasztottam a coca levelekből áztatott teát, de úgy tűnt, nem használ. Azért még ilyen kótyagosan is lealkudtam egy baby alpaca sálat az árustól.

Puno városa előtt nem sokkal feltűnt a hegyek között a Titicaca-tó, ami a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Tizennégyszer férne bele a mi Balatonunk, de mivel magashegyi környezetben található, hőmérséklete nem éppen balatoni, így aztán senki sem strandol a vízben. 

Puno városa kevesebb, mint fél nap alatt felfedezhető. A város nevezetességei nem annyira figyelemre méltóak, mint Limáé, vagy Arequipáé. Megnéztük az itteni katedrálist, utána maradt még időnk a cocamúzeum meglátogatására. Itt egy rövid kisfilmben ismertették a cocalevelek történetét. Az inkák sok dolgot szentként tiszteltek, és a cocával sem volt ez másként. Két ősi andoki civilizáció olvadt itt egybe, a déli ajmara és az északi kecsua. Az eredmény a különböző, hagyományos népviseletbe öltözött indián törzsek színes össznépi fesztiválja, hangulatos, zenés felvonulása.

Mivel Puno magas tengerszint feletti magasságban fekszik, szélsőségesebb időjárási viszonyok jellemzik. Az átlagos évi középhőmérséklet 25°C. Éjszaka azonban egész évben 0°C alatt van. Hűvös van, fáztam és a fejfájásom nem múlt el, pedig tudtam, hogy pár óra múlva ki fogunk hajózni a szigetekre. Egy pihenőponton várakoztunk addig is, és a rosszulléttel nem voltam egyedül, többen szédültünk. A coca tea továbbra sem akart hatni. 

Feküdtem a kanapén, forgott a világ, miközben arra gondoltam, gyerekkoromban a szüleim sok mitológiai történetet meséltek nekem, és az inkák mítosza is köztük volt. Az inka mitológia szerint a Nagy Árvizet követően Viracocha Isten itt teremtette meg a földet, itt született a Nap, és itt alkotta meg az első emberpárt - hogy benépesítsék a világot. Így a Titicaca tó az inkák szülőföldje, de egyben lelkük lakhelye is, mert úgy tartják, hogy haláluk után a lelkek visszatérnek az eredethez, a tó mélyére.

Majd később, általános iskolás koromban német órán hallottam a Titicaca-tóról ismét egy német versben, és már akkor elhatároztam, egyszer meg fogom majd nézni ezt a tavat. Győzködtem magam, össze kellett szednem minden energiámat, az nem lehetett, hogy pont most, amikor eljutottam ide, meghiúsuljon a régi álmom azért, mert nem vagyok jól. A kikötőbe autóval vittek le minket, többen még mindig rosszul voltak. Nem segített az sem, hogy újabb rémisztő tapasztalatokat szerezhettünk a sajátos perui közlekedési morálról. A minket szállító kisbusz ugyanis fékezés nélkül hajtott be az éneklő felvonulva fesztiválozó tömegbe, akik mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga sorra ugráltak el a dudálva robogó járművünk elől. Peruban a folyamatosan dudáló autó az utak királya, és minden más közlekedő másodlagos hozzá képest. Szóval nem éppen Hollandia.

Beszálltunk a hajóba, és ahogy vízre szálltunk és „lebegtünk” addigra a fejfájásom alábbhagyott.

A Titicaca-tó egy hihetetlenül egyedi kultúra otthona. Az Andok-hegyvidéken helyezkedik el Peru és Bolívia határán. 1978-ban nyilvánították természetvédelmi területté, azzal a céllal, hogy megőrizzék a vadon élő növény-, és állatvilágot, valamint a táj eredeti szépségét. Ahogy haladtunk a csónakkal egyszer csak megláttuk az első szigeteket.

Összesen 120 úszó sziget van, és ez a szám folyamatosan növekszik, minden szigeten több család él. A szigeteket egy kicsi indián törzs, az Uros törzs alakította ki évszázadokkal ezelőtt azért, hogy megvédje és elszigetelje magát az ellenséges Collas és Inka törzsektől. Számos szigeten hagyományőrző indiánok élnek, akik történelmüket és tradícióikat mutatják be a turistáknak. Uros-szigetek meglátogatásakor a hajóvezető kifizette a szigetekre való belépés díját. A szigetek turizmusát az urosok irányítják, akik minden reggel megnézik, hogy hány turista érkezett, és elosztják őket azok között a szigetek között, ahol fogadnak látogatókat.  A turistákat szállító hajót ezután azon szigetek egyikére irányítják, amelyek nyitva állnak a látogatók számára. Minden család csak kéthetente fogad látogatókat, közben pedig élik mindennapi életüket.

Amikor közelebb értünk a szigethez, a család már felsorakozott a sziget szélén, és integettek, amikor megérkeztünk, akkor pedig még énekeltek is nekünk. Látszott, hogy az egész óramű pontos forgatókönyv szerint zajlik, de valahogy mégis annyira aranyosak, természetesek  voltak. A család néhány tagja üdvözölt minket a törzsi ajmara nyelven, majd spanyolul és angolul is. A szigeten való séta olyan, mint egy matracon sétálás. Ruganyosan lépkedsz, és a lábaid kissé megsüllyedhetnek, ingoványos a talaj. Azon a szigeten, ahol mi vendégeskedtünk 3 család él, és mi két órát töltöttünk velük. Minden sziget közössége választ magának egy „főnököt”. Az idegenvezetőnk elmagyarázta, illetve kis maketteken a törzs tagjai be is mutatták számunka, hogy a szigetek hogyan készülnek. 

Először nádkötegeket rétegeznek a nádtorzsák tetejére, az így kialakított, alig egy méterrel a vízfelszín fölé emelkedő apró nádszigetek lebegnek a vízen, és ezekre építik nádkunyhóikat. A sziget felszínére hetente friss nádat terítenek, mert az alsó réteg elrohad a vízben. Az alap a gyökérzet, erre szövik nádból az újabb és újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni kell a rothadás miatt. A nádszigeteket kötéllel rögzítik, de nagyobb viharok után megtörténhet, hogy az indiánok arra ébrednek fel reggel, hogy a szigetük darabokra hullott. Egy sziget elkészítése 2 évig tart.

Nemcsak a szigetek készülnek ebből a nádból, hanem otthonaik, bútoraik, csónakjaik, tutajaik és a kézműves termékeik nagy része is. A férfiak szinte egész nap nádat szednek, s azt rakják az úszó szigetük tetejére. A nők a gyerekekkel foglalkoznak, főznek, és ajándéktárgyakat készítenek a vendégségbe érkezőknek. 

Az egész élettér nem nagyobb 30-50 négyzetméternél a 3 család számára. A szigetek lakosai elsősorban halászatból és kézművességből tartják fenn magukat számunkra elképzelhetetlenül szerény életkörülmények között. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy miként élnek, és jó volt látni a családok kisgyermekeit. Nehezebb életet aligha lehet elképzelni, mint amilyen nekik jutott, mégis felhőtlenül boldogok.

Volt a szigeten egy pici fiú (mi Bambinónak hívtuk), aki kacagott, bukfencezett a nádban. Ruhácskája szakadt volt és piszkos, mégis a mérhetetlen jókedv sugárzott belőle, olyan önfeledt és mélyen őszinte derű, amilyet otthon Magyarországon sohasem láttam gyermeken.  Anyukája nem féltette, hogy beesik a szigetről a vízbe. Nem követte minden lépését, és nem törölgette, fertőtlenítette minden percben. Nem csinosítgatta, és nem leste minden kívánságát. Hogyan is leshette volna, hiszen, ha nem tudnak lőni egy két madarat, akkor nincs mit megsütniük, vagy ha nem tudnak venni a piacon tojást, akkor nincs rántotta. Ha nincs hal, se madár, se tojás, akkor marad a totora nád, ezt rágcsálják, mert komoly cukortartalma van. Én is megkóstoltam, szivacsos, édeskés és nagyon rágós. Nyoma sincs a nyugati kultúra túlgörcsölésének, túlaggódásának, túlkontrollálásának.

Viszont, a modern világ ide is kezd beszivárogni. A legtöbb szigeten megjelentek a napelemek, televíziók, rádiók és mobiltelefonok (nem a legújabb kütyüket kell elképzelni, olyanok, mint amik nálunk voltak 20 évvel ezelőtt). A sziget közösségének van saját általános iskolája, de az idősebb gyermekek Puno középiskolájába és főiskolájába járnak.

A szigeten élők nádhajói elsősorban kiállításra szolgálnak, a hajók orrán két puma alakja jelenik meg szimbólumként. A civilizációt ezek az emberek sem kerülhették el teljesen, és árulkodó a humorérzékükről, hogy nádhajóikat típustól függően különböző, nálunk „menő” autómárkákról keresztelték el, a legdíszesebb a Mercedes Benz nevet kapta, a Tesla még nem tört be hozzájuk.  Egyébként ha valamiért be kell utazniuk Punoba, akkor kis motorcsónakokkal teszik meg az utat. A fiatal tanult urosiak közül pedig sokan az iskolát követően Punoban kapnak állást egy „jobb élet” reményében.

Mindenkinek feltűnt, hogy a sziget összes lakója olyan, mintha fel lenne puffadva. A vezető elmondta, hogy ez a szegényes étrend, a mozgás hiánya, és a víz közelségéből adódó állandó nedvesség meglehetősen rossz életminőséget eredményez, erre vezethető vissza, hogy  jellemzően már ötven évesen alig tudnak járni a reumától. Néhányan ezért megpróbálnak kiköltözni a szárazföldre, de ott előítéletekkel találják szembe magukat. Rögtön felismerni az urosokat az alakjukról és imbolygó, nem  szilárd talajhoz szokott járásukról. Így sokan inkább hamar visszaköltöznek a szigetekre, ahol egyébként saját kórházuk is van.

Egykor valóban így élhettek, de ma már látszik, hogy a fő bevételi forrásuk a turizmus. Látogatásunk végeztével a „Vamos a la playa” című slágert énekelve intettek búcsút nekünk. A Titicaca tó lakóival való megismerkedés fantasztikus volt. Utazásaim közül valószínűleg sokáig az egyik legemlékezetesebb élmény lesz.

Laarka